Kamingaut: tizenévesen nagy rajongója voltam az Apukám világának. Csiszár Jenő rádióról rádióra vándorló műsora pont úgy szólt – elsősorban – a kamaszokhoz a kamaszokat érdeklő témákról, ahogy azt kellett. Felnőttes vállveregetés vagy gyerekes, negédes szólamok nélkül, érthetően, közvetlenül beszélve a kamaszkor titkairól, örömeiről meg világfájdalmairól. És valószínűleg az Apukám volt az első rádióműsor itthon, ahol a kilencvenes évek különböző progresszív zenéi bekerülhettek az éterbe, vettem is fel a kazikra az Apollo 440-t meg a Bentley Rhytm Ace-t. Fiatalabbaknak: még a kereskedelmi tévéadók és az internet elterjedése előtti kőkorszakról van szó. Csiszár Jenő a magyar celebvilág kiteljesedése előtt is már egyfajta celeb és megosztó figura volt. Aztán Csiszár egy időre a Heti Hetes műsorvezetője lett, utána pedig kisebb megszakításokkal visszavonult a médiából, és ma sem szerepel nagyon a bulvárvilágban. Tudtam, hogy a Balaton szerelmese lett, vitorlázik és Szigligeten él – és aki Szigligetet választja lakhelyül, rossz ember nem lehet.
És tényleg nem az: tegnap véletlenül a Class FM-re kapcsoltam, miközben a csüggesztő őszi esőben vezettem az M7-en Pest felé. Nem nagyon hallgatok magyar kereskedelmi rádiókat, a netrádiókon kívül a Klasszik és a Petőfi szokott szólni nálunk, így nem találkoztam még Csiszár Jenő Class FM-en hallható A jövő zenéje című műsorával, ami pedig már 2009 óta fut. Lehet, hogy lemaradtam valamiről, mert a tegnapi adás hatására egészen feltöltődtem a nap végére.
A jövő zenéje olyan, mint egy egész – permanens válságtól szenvedő – országra áthangszerelt Apukám világa. Elesett, felemelkedőben lévő vagy épp boldog és egészséges hétköznapi emberekkel beszélget random témákról a műsorvezető, aki a beszélgetőtársakkal együtt képes pátosz nélkül hitet, reményt meg szeretetet közvetíteni a hallgatóknak. És eközben szépítés nélküli betekintést nyerhetünk abba, hol és hogy is áll ma a magyar társadalom.
Tegnap épp elkaptunk egy beszélgetést egy biztonsági őrrel, aki az alkoholizmusból és a már-már hajléktalan létből önmagát kihúzva állást és lakást tudott találni magának, és rendeződni látszik az élete. Egy szociális munkásnak tanuló lány arról beszélt: végre a magánéletében is nyitni tudott az emberek felé, és néhány hónapja rátalált élete szerelmére. Egy másik, korábban a műsorban segítséget kérő, szegény körülmények között élő hallgató arról számolt be, hogy A jövő zenéjén keresztül történő bútorfelajánlásoknak hála be tudja rendezni a lakását, már csak el kell hoznia a bútorokat Pestről Miskolcra. Persze újabb segítségkérők is jelentkeztek: egy alföldi településen élő, vak gyermekét nevelő anyuka Pesten keres szükséglakást, hogy pesti speciális iskolába kerülő gyermeke közelében lehessen.
A szolidaritás számos örvendetes példája mellett Csiszár Jenő addig kérdezgeti és beszélteti a betelefonálókat, amíg elmondanak egy pozitív történetet, ami aznap vagy a napokban történt velük. Jó példa ez a műsor arra, hogy értelem és érzelem is helyet kaphat a kereskedelmi médiában, az effajta médiumokra jellemző bombasztikusság vagy épp túlbonyolított pszichologizálás nélkül. A beszélgetések között – csakúgy mint a kilencvenes évekbeli Apukám világában – immár a kétezertízes évek jövőzenéi szólnak, vagy éppen obskúrus érdekességek a pop elmúlt ötven évéből. Érdemes meghallgatni A jövő zenéjét. Érdemes meghallgatni egymást. Ilyen egyszerű a recept. Kösz, apukám.
