Arad, 1849. október 5.
Egyetlen, utolsó lehelletemig szeretett Lizám!
A koczka eldőlt és csak kevés órám marad még e világon, hogy előkészüljek a keserű lépésre. A halál nem volna rettenetes rám nézve, ha egyedül állanék, de a gondolat reád, drága Lizám, és ártatlan gyermekeimre, súlyosan nehezedik lelkemre. A csapás nem ért engem elő készületlenül. Azt hittem, mindenre készen állok és mégis e pillanatban görcsösen vonaglik a szivem azon gondolatra, hogy téged, legnagyobb kincsemet, mindenkorra elvesztelek. Nem, nem mindenkorra! Erős a hitem, hogy ez életre egy más, jobb és szebb élet következik: szellemem körülötted fog lebegni, mert hisz a szellemnek mindenütt van hona, a meddig Isten mindenhatósága ér.
Szívesen, oh mily szívesen éltem volna, hisz megvolt mindenem, mi boldoggá teszi az életet, oly boldog voltam a veled való frigyben, mint ember csak lehet.
Most, e komoly órában, midőn minden, a mi földi, múlandóságában áll előttem, midőn a múlt mintegy föltárva mutatkozik, most megrohannak emlékeim és nehézzé teszik válásomat. Mily tisztán és fölségesen áll most előttem emléked; mint szeretném, ha kifejezhetném szavakkal, minő fájdalmas érzéssel adom át magamat a reád való gondolásnak.
A mindenható Isten, ki szívembe lát, adjon erőt, hogy úgy halhassak meg, mint egy keresztény. Mindig hiven hódoltam őseim vallásának; a lelkész kezéből fogadtam hitem vigasztalását és kész vagyok teremtőm ítélőszéke elé lépni.
És te, Lizám, ki mint a vigasz és remény angyala állottál mellettem, kinek csak gyöngén
viszonozhattam azt a boldogságot, melyet nekem túláradó szereteteddel szereztél: adjon neked Isten bátorságot és erőt súlyos végzeted elviselésére.
Nekem pedig bocsásd meg drága Lizám, ha ez életben bántottalak, vagy ha gyöngédtelen voltam irántad. Nem hallhatom már hangodat, de szívem azt mondja, hogy megbocsátasz.
És gyermekeim! Nagy Isten! Kell, hogy nekik élj, drága Lizám! Sorsod súlyosabb, mint az enyém, neked éveken át kebledben kell rejteni a búbánatot, de én még a túlvilágról is hálásan nézek reád, ha megmaradsz gyermekeinknek.
Neveld őket az Úr félelmében jó és nemes emberekké. Ha én már nem őrködhetem is fölöttük, legyen anyjok: anyjok, ki megtanítja őket, hogy tiszteletben tartsák szerencsétlen atyjok emlékét. Csak fejökre tehetném áldó kezeimet, csak még egyszer nevethetnék szemedbe. De tán jobb mindkettőnkre nézve, hogy ez az utolsó találkozásunk elmarad. Legyen meg Isten akarata. Leopold, a nemes jó Leopold, kit nem ér rossz végzetem, megígérte nekem, hogy atya gyanánt gondoskodik majd rólad és gyermekeidről, ő majd beváltja majd szavát.
Földi dolgokról nincs mit közlenem veled. Legalább e tekintetben nem lesz gondod; vagyonodhoz nem nyúlhatnak. De még egy kérésem van hozzád. Kérlek, felelj meg kötelezettségeimnek, hogy nevem becsületben maradjon. Tudod, mennyivel tartozom Fritznek és Viktornak, Damjanich tábornoknak 1400 forintjával tartozom, fizesd meg adósságomat leendő özvegyének, mert ő is vértanúhalált szenved holnap.
A gyermekek még meg vannak kimélve e fájdalomtól és ez jól van így. Ok majd atyjukat a te szavadból ismerik meg és ki mondhatná meg jobban, mint te, hogy apjuk, habár az emberi törvény elitélte, szívében becsületes ember volt, ki meggyőződéséért halt meg.
Rövidre van szabva az az idő, melyet még e földön tölthetek, a levelet nem sokára át kell adnom, de nagyon nehezemre esik megválnom e lapoktól. Isten áldjon s oltalmazzon meg drága, nemes feleségem, és adjon neked erőt, engem pedig részesítsen az ő örök békéjében. Édes, drága Lizám! gyermekeim, éljetek boldogan! Nemsokára kiszenvedtem. Még egy köszönet hű szerelmedért, mindenért, mit értem tettél. Istenem, Istenem! nem birom tovább. Isten veled éltem, mindenem.
Holtig hű Károlyod
