Westwind, azaz Nyugati szél a címe annak a rendszerváltás előtti Balatonon játszódó romantikus filmnek, ami egy kelet- és egy nyugatnémet közötti szerelemről szól. A filmet a napokban mutatták be Németországban, és egy eldugott müncheni moziban meg is nézhettem az alkotást.

  Két NDK-s ikerlány tart a Balatonra 1988 nyarán. Mivel a buszukat lekésik, egy narancssárga Volkswagen Bogár veszi fel őket: két nyugatnémet fiú ül benne, és a Honecker alatt szocializálódott lányok rögtön zavarba jönnek az érinthetetlen nyugatiakkal való tiltott kapcsolatfelvételtől. Először járnak külföldön, miután a megnyert körzeti evezős verseny után jutalmul a baráti Magyarország édesvizű tengeréhez látogathatnak. A Bogárban rögtön megszólal a hanyatló Nyugat csörömpölése: a fiúk megismertetik őket a Depeche Mode zenéjével, természetesen kazettáról szól a Never Let Me Down Again.

  A lányok balatoni felügyelője azonban kötelező edzéseket ír elő, és esténként is csak a szerény tábortűz lehet a szórakozásuk. Ez persze nem elég nekik: ananászlével stuccolják fel a hajukat, és kiszöknek egy igazi balatoni diszkóba. A szerelem innentől megállíthatatlan – lenne, csakhogy ott van még a Vasfüggöny, ami az NDK-t és Magyarországot is elzárja a rothadó kapitalizmustól. A szerelmesek azonban megpróbálkoznak átjutni a határon... A többi már történelem. Nem csak a németeknek, de nekünk is.

  Szagos-kék vonatok, balatoni kemping, a siófoki Ezüstpart, a Badacsony látványa: magyarként is jólesik viszontlátni sokunk kedves helyszíneit egy német filmben. Bár az alkotás természetesen a német-német főhősökre koncentrál, a történetben hangsúlyos szerepet kap Magyarország, a rendszerváltás éveinek magyar világa. Kérdés: lehet-e annak örülni, hogy a húsz évvel ezelőtti Magyarországot minden probléma és különleges trükk nélkül meg lehet idézni egy mostanában forgatott filmben? A Balatonnak viszont így autentikus a világa: talán jó is, hogy megmaradt a falusi építészet és a kádári sufnikultúra az utóbbi évek újgazdag mediterránkodása mellett.

  Robert Thalheim rendező nem félt érzelmes filmet készíteni az egymásra találó NDK-s és NSZK-s fiatalok balatoni románcáról. A valóságos történeten alapuló film ugyanakkor nem esik giccses túlzásokba sem: csipetnyi iróniával teszi édes-keserűvé a keleti blokk legvidámabb barakkjában játszódó sztorit. Ilyenek voltunk, német módra. A Westwind beilleszkedik az utóbbi évek remek német filmjeinek sorába, amelyek a közelmúlt fordulatait ragadták meg hatásos módon – bár itt nincs szó A mások élete klasszikus drámájáról, inkább a Goodbye Lenin cukros-fanyar ízeit idézi fel bennünk.

  Reméljük, a filmet Magyarországon is be fogják mutatni. Rólunk is szól a Westwind, nem csak a mások életéről.

*

A cikk eredetileg a Magyar Nemzet kultrovatában jelent meg.