(Fotó: Nyikos Péter)
A Gesztivált semmiképpen sem nevezném valódi Sziget-élménynek, így pénteken vágtam neki Magyarország, és életem eddigi legnagyobb fesztiváljának, a Szigetnek. Hogy nem voltam még az év legnagyobb hajógyári buliján, sohasem éreztem igazán hiányosságnak, de a kíváncsiság idén kivezérelt. Az önmagukat tapasztalt szigetelőknek nevező barátaim korábbi negatív tapasztalatai alapján - miszerint hiába készítettek gondos tervet a megnézendő koncertekről, lehetetlen gyorsan eljutni egyik színpadtól a másikig (különösen, ha meg is kell találni azt) - én nem gyártottam haditervet. Kezemben a programfüzettel, a térképpel és egy hideg rozéfröccsel kényelmesen mértem fel a terepet a tikkasztó délután néhány órája alatt.
Legnagyobb kihívásnak az erdővel és sátrakkal körülvett A38 sátor megtalálása bizonyult, a korántsem méretarányos térkép ugyanis alig könnyítette meg a tájékozódást. Azért megérte a kitartó séta: a magyar Zagar elektronikus dübörgését sikerült elcsípnem, és a koromsötét épületben a többi látogatóval együtt a jó zene mellett meredhettünk a kivetített egyedi videókra is. A hajó alját mintázó A38 tetőzete alatt bemelegedett a terep a Peter Bjorn & John-ra, így a Young Folks-ra már lelkesen mozgott a közönség.
Tettem egy kis kitérőt a Múzeumnegyedbe és a civilek sorára is, sajnos mindenütt érdektelenség volt. A sátrakban asztalok mögött ücsörgő szervezők fáradtan, lestrapáltan kívántak hátuk közepébe minden érdeklődőt, és láthatólag nagyon elégedettek voltak azzal, hogy a látogatók többsége csak a babzsákfoteljeiket akarja. Több párocska is élt a bárki számára elérhető, ingyenes és gyors HIV- és hepatitisz teszttel. Elnéztem az Opera Színpad felé is, ahol pénteken Darvas Benedek és Pintér Béla Parasztopera című darabját játszották - csakhogy este tizenegykor, amikor egy rendes fesztiválos már minimum szalonspiccel táncol egy küzdőtéren, ahelyett, hogy magaskultúrát fogyasztana.
A szervezők valószínűleg úgy gondolták, hogy aki a Pesti Est Világzenei Nagyszínpad, a Roma sátor, vagy a Reggae Színpad műsorára kíváncsi, az szeretne a mainstreamtől a lehető leginkább elszigetelődni. Ez lehetett az oka, hogy folyamatos barangolásom során nem sikerült elkavarodnom a rendezvény távol elhelyezett szegmensébe.
Fotelből fel, árokba le, sátorba be, nagyszínpadhoz ki. A hatkor pontosan kezdő angol Skunk Anansie legnagyobb számaival és aránylag jó hangzással dobbantott, aminek meg is lett az eredménye, mert az egyébként érdektelen tömeg egyre inkább feléjük fordult. Úgy láttam, sokan nem ismerték őket, mégis érdeklődve hallgatták, és bámulták a szerintem csodálatos, a többség szerint azonban orbitálisan ronda énekesnőt. A nemrég újjáalakult rockbanda bebizonyította: legközelebb is nagyszínpadon a helye, remélhetőleg főműsoridőben.
A péntek este ellenére úgy éreztem, kevesen vagyunk. Ennek a nagyszínpadra felálló Dizzee Rascal és csapata vetett véget: a monoton zene ellenére az embertömeg a színpad előtt elkezdett besűrűsödni. Az itt-ott letámasztott zászlók és Prodigy-transzparensek azért sejtettek valamit: sokan az este sztárvendégére várva próbáltak már most előkelő helyet foglalni maguknak. Kiváltságosként a főszponzor mobilszolgáltató egyedülállóan látványos tornyából nézve figyelhettem, hogy hömpölyög befelé a nép és kel igazán életre a Sziget. Mint utólag megtudtam, a Hatvannégy Vármegye sem tudott különösebb fennakadást okozni, és ellentüntetőikkel sem törődtek sokan. A Sziget nem erről szól.
Akik nézőként időben odamentek, bölcsen tették, fél tízkor ugyanis Keith Flint beleüvöltött foszforeszkáló mikrofonjába és onnantól kezdve két órán át nem volt megállás. A hazánkban sokadszorra fellépő Prodigy-nek nem volt szüksége rá, hogy legnagyobb számait a buli végére tartogassa: ennyi slágerrel meg lehet tenni, hogy folyamatosan táncoltatják az őket évek óta meg nem unó helyi közönséget. „Soha nem láttam még ekkora kört, mint ez itt - ugráljatok srácok” - üvöltötte Maxim Reality minden szó után gondosan káromkodást tűzve. Hittük is meg nem is, mindenesetre mindenkinek jól esett. Az biztos: a küzdőtéren, a körülötte lévő utakon, az ivók teraszain egészen a bárpultokig zsúfoltan állt a Sziget népe és mindenki felfogta, hogy a kiöregedő technokirályoknak még mindig van mit felmutatni.
Azt mondják: a Sziget személytelen, az ember elveszik; tipikus, hogy a fél éjszakád abból áll, hogy barátaidat próbálod megtalálni mobilod segítségével. Én, a dunántúli VOLT Fesztivál családias hangulatán szocializálódott fesztivál-chick semmi ilyesmit nem tapasztaltam. A külföldiek mosolyogtak, a pultosok villámgyorsan kiszolgáltak, a fellépők a legjobb formájukat hozták, aki pedig rossz passzban volt, egyszerűen kikerültem.
