A bankokon, a hiteleseken, a kormányon – az egész gazdaságon végez kemény stressztesztet az élet: tegnap éjjel már 273 forintnál is került többe egy svájci frank, s mai is járt már 265 forinton. Az MNB saját elméleti tesztje szerint a magyar bankrendszer az extrém erős CHF-árfolyamot is kibírja. Igaz, ők 257 forintos árfolyammal számoltak, s azzal is csak 2012 végére: az idei évre a 245-ös szinttel kalkuláltak pesszimista szcenárióként.
Most már egyáltalán nem tűnik lehetetlennek, hogy beálljon az euró-frank paritás, vagy akár a frank huzamosabb ideig drágább legyen az eurónál. Ez óriási teher a frankhiteleseknek, komoly kockázat a bankoknak és jelentős politikai feladat és veszély a kormányzat számára. A mostani árfolyam már közel duplája annak, mint amin sok hitelesnek folyósította a bank annak idején a jelzáloghitelt, azaz mind a kamatterhek, mind a tőketartozás messze meghaladják azt, amivel annak idején számolt a hitelezett (vagy akár a bank is). Gazda Albert Hogyan lettem devizaidióta? cikkét akár magam is írhattam volna: anno úgy vettem fel devizahitelt, hogy megnéztem az árfolyam történelmi csúcsát, arra még rászámítottam 10 százalékos biztonsági sávot, ha valami nagyon durva dolog történne – amit akkor nagyon konzervatív, biztonsági kalkulációnak gondoltam, az visszatekintve könnyelmű árfolyamspekuláció.
Sokan kormányzati megoldásra várnak, de a magyar kormánynak gyakorlatilag nincs mozgástere, ha nem akar százmilliárdokat fordítani a devizahitelesek megsegítésére. És még ha akar is: nem tud, a feszített költségvetés ezt biztosan nem bírná el (ráadásul a nonkonformista gazdaságpolitika miatt különösen kényes a magyar állam fizetőképességének megítélése). Így aztán jó eséllyel maradnak az eddigi, tavaly októberben és idén júniusban elfogadott intézkedések, amik segítenek ugyan talpon maradni a hitelfelvevőknek, de nem jelentenek igazi megkönnyebbülést hozó megoldást. Mert olyan megoldás nincs. Az Egyesült Államokat és Európát megrázó gazdasági viharok Magyarországot kényük-kedvük szerint dobálják, a kormány és az MNB eszközei szinte semmire nem elegendőek ilyen erőkkel szemben.
Milyen megoldások merültek még fel? Ott van például a Vastagbőr és a Véleményvezér által lelkesen üdvözölt lengyel kormányzati intézkedés, miszerint Lengyelországban az ügyfelek devizában is törleszthetnek. Nagyon jól hangzik, de érdemes elgondolkozni azon, hogy kinek mennyi havi bevétele van svájci frankban? Ha jól sejtem, rappenre ugyanannyi, mint nekem: semennyi. (Sőt, felteszem, még a jelentős számú külföldön dolgozó polgárral bíró Lengyelországban sem jellemző, hogy valakinek frankbevétele legyen – euró vagy dollár annál inkább.) Így aztán ez legfeljebb néhány száz, esetleg egy-kétezer embert érintene, ami a több százezer devizahiteles legfeljebb egy százaléka. Vagy azt várjuk, hogy a hitelesek nekiállnak devizafedezeti ügyleteket kötni? Ráadásul értelme sem sok lenne, mivel a tavaly októberben elfogadott középárfolyamos törlesztés miatt a devizatranzakciós költség igazán minimális, egy százalék alatti, és a bajba jutottak számára nem hoz megváltást, ha 100.000 forint helyett csak 99.500 az adott havi terhük.
Így aztán marad a tehetetlenség és az óriási bizonytalanság, ahol még az sem biztos, hogy nem dőlnek be egyes, az eurózónához tartozó országok, hogy öt év múlva is lesz euró, és egyáltalán: hogy (az általunk ismert és örökkévalónak, de legalábbis nagyon stabilnak gondolt formájában) talpon marad a nyugati világ pénzügyi rendszere.