„We are all Greeks” - írta Shelley 1821-ben a filhellének nevében, és Görögország azóta is megérzi magán a nemzetközi hatalmak hol üdvös, hol terhes barátságát. Meg tudott valaha állni a saját lábán Hellász?

  „Mi adtuk a világnak a demokrásziát” - mondja egy görög asszony az ismert joghurtreklámban – viszont azóta eltelt kétezerötszáz év. A modern Görögország máig régi nagysága árnyékában él, bukdácsolva a lehetőségek és a zsákutcák között. A napról napra változó aktuális helyzet elemzései mellett érdemes visszatekinteni a görög múlt tapasztalataira. Shelley a romantika filhellénjeinek nevében beszélt: „Mind görögök vagyunk. A törvényeink, az irodalmunk, a vallásunk, a művészetünk mind Görögországban gyökereznek.”

  A görög szabadságharcban az európai értelmiség (gondoljunk csak Lord Byronra) idealista törekvései és a nyugati nagyhatalmak érdekei alkottak színes egyveleget, csak gyakran magukat a görögöket nem kérdezték meg, mit is szeretnének. Nikosz Dimou író 1975-ös könyvében, A görög lét balszerencséjében írt arról: a filhellén Nyugat elvárása, hogy a modern görögök felérjenek őseikhez, állandó terhet jelent a mai helléneknek is.

  A Nyugat ma ráncba szedné az önmagát zsákutcába vezérlő Görögországot – sokadszor történik ez az utóbbi kétszáz évben. A szabadságharc végén, 1828-ban Joannisz Kapodisztriasz, a görög származású orosz külügyminiszter lett a független Görögország első kormányzója. Ez a nyugatos műveltségű államférfi iskolákat, alapítványokat és egészségügyi rendszert szervezett, egyetemet alapított, de végül a mélybe húzták az elkeserítő görög viszonyok, a klánok és az érdektelen polgárok. Fennmaradt egy anekdota, mely szerint Kapodisztriasz ingyen krumplit kínált termesztésre, de csak akkor kezdtek érdeklődni iránta, amikor katonákkal kezdte őriztetni a terményt: ekkor egyre többen próbálták ellopni az immár értékesnek hitt burgonyát. Kapodisztriaszt végül elégedetlen földesurak ölték meg 1831-ben.

Kapodisztriasz halála

  Az anarchia után egy 17 éves német fiatalember érkezett Nafplionba a brit Madagascar fregatt fedélzetén. Háromezerötszáz bajor katona kísérte Wittelsbach Ottó herceget, akit a nagyhatalmak választottak ki a megfáradt Görögország királyának. Hozzáértő bajor tanácsadók is érkeztek: Josef Ludwig von Armansperg lett a görögök miniszterelnöke, aki társaival együtt megteremtette a nép által megvetett „bavarokráciát” - és a modern görög állam alapjait.

  A Rotschildok és Nagy-Britannia kölcsönöztek Hellász számára, von Armanspergtől pedig megkövetelték a szigorú költségvetési fegyelmet. A nagyhatalmak a következő évtizedekben folyamatosan pénzelték Görögországot, de bele is szóltak annak működésébe. Bár a filhellén Ottó rajongott Görögországért (ő tette fővárossá és építette újjá Athént is), a görögök gyűlölték idegen uralkodójukat és annak tanácsadóit. 1862-ben egy államcsíny megbuktatta őt, helyébe pedig megválasztottak egy dán herceget, a későbbi I. György királyt, akinek leszármazottai kisebb megszakításokkal 1973-ig uralkodtak Görögországban.

Ottó király fogadtatása

  A huszadik századot is végigkísérte a hol romboló, hol segítő nagyhatalmak ténykedése: az 1920-22-es görög-török háborúban a hellén hadakat cserbenhagyták az olasz és francia hadtestek; a második világháborúban pedig német-olasz megszállás alá került Hellász, ami ellen partizánháborút folytattak. Utána polgárháború tört ki, amelyet az angolok, majd az amerikaiak által támogatott kormányerők és a kommunista blokkból támogatott partizánok vívtak egymással. A katonai segítséggel és a Marshall-terv által nyújtott 376 millió dolláros pénzügyi támogatásból aztán az ötvenes-hatvanas évekre magához tért az addig önmagát tépdeső Görögország, és beindult a turizmus is.

   Az 1967 és 1974 között működő katonai junta után az 1981-es európai közösségi csatlakozás nyitotta meg azt a máig kiapadhatlatan bőségszarut, melynek segítségével Görögország egy koraérett jóléti állam lett. Pazarló államháztartással és délies fegyelmezetlenséggel élvezték az évtizedekig elmaradott államba érkező össz-európai támogatás előnyeit.

  Amíg a Nyugat az eurózóna megmentése érdekében ma is önti a pénzt a görög fekete lyukba, addig a görögök az utcán tüntetnek és zavarognak a fenntarthatatlanul kényelmes jóléti rendszer mellett. Egy történelmi lecke, amiből soha nem tanult senki.

*

Megjelent a Heti Válasz július 14-ei számának Tájoló rovatában.