Az elmúlt néhány hónapban talán szándékosan is, de távol tartottam magam a nagypolitika történéseitől: a híreket csak futva olvastam át, tévét nem néztem és offline sajtóterméket is csak nagy ritkán vettem a kezembe. Ellenben a blogvilág különböző szereplőit a korábbiakhoz képest talán kisebb intenzitással ugyan, de igyekeztem nyomon követni. Így miközben élveztem a közéleti arcoskodástól mentes mindennapi létet, a világháló szorgos (ellenzéki) hangyáinak köszönhetően továbbra is találkozhattam azzal a durván frusztrált hangulattal, amelyről egy korábbi írásomban ehelyütt is megemlékeztem. És ha lehet, ez a korábban tapasztalt rendkívüli intenzitású frusztráltság csak tovább terebélyesedett.
Az egyik oldalon tehát a viszonylag nyugodt, szakmai munkával töltött hétköznapok, a másikon pedig a diktatúrázás, falhoz állítással való fenyegetőzés, fegyveres erőszakra való felbujtás és megannyi kreatív gyűlölködés. Ugyanakkor ez utóbbi jelenség, úgy tűnik, mintha nem akarná megfertőzni a társadalom szélesebb rétegeit. Ezt erősítik meg a legutóbbi közvélemény-kutatási eredmények is, amelyek továbbra sem utalnak a kormánnyal elégedetlenkedők táborának masszív gyarapodására. Sőt, a teljes népességen belüli (a Szonda Ipsos-t leszámítva) átlagosan egyharmados fideszes támogatottságot a három ellenzéki pártnak együtt sem sikerül megugrania lassan egy éve.
Akkor most jogos a frusztráltság a netes világban? A netlovagok hiába próbálnak machetejükkel utat vágni a fideszes mangrovemocsárban, hisz a választópolgárok úgyis téli álmukat alusszák? Az online reakciók eltúlzottak és a választók kezelik a helyén a nagypolitika történéseit? Esetleg a választók nincsenek a tudás birtokában, és ezért nem látnak tisztán, vagy annyira apolitikussá, rezisztenssé váltak, megcsömörlöttek, csalódtak, hogy fontos közéleti kérdések mellett is szó nélkül elmennek?
Őszintén mondom, csak távolról kapargatom a válasz(oka)t. Magam is óhatatlanul a maguk téli álmát alvó honpolgárok népes táborához csatlakoztam, aminek többek között egy fontos oka biztosan volt: a csalódottság. A csalódottság látva a kormányzati hevületet, az előkészítetlen, slendrián törvényalkotást, a rosszabbnál rosszabb ötletelést, a vállalhatatlan személyi döntéseket. Az ilyen politika pontosan azt a kétfajta embertípust szüli meg, amelyről korábban beszéltem. A gyűlölködő, fenyegetőző típust az egyik, a világtól elforduló, csalódottat pedig a másik oldalon.
Pedig mindannyian jobbat vártunk. Még azok is, akik egyébként nem szimpatizálnak a Fidesszel, azt mondták, a 2010 előtti világhoz képest csak jobb jöhet. Világos irányok a gazdaságpolitikában, a nepotizmus, a korrupció, az osztogatós politika szögre akasztása, kiszámítható jogszabályi környezet a vállalkozások számára, környezettudatos életmódra nevelés, a köz- és felsőoktatási rendszer azonnali irányváltása (vö.: ma még a felsőoktatási keretszámok újragravírozásával szaroznak), modern kultúrpolitika megteremtése és általában a magyar attitűd megváltoztatása. Ezekből egyelőre semmi sem látszik. A hangzatos nyomuláson, a pesti grundon egykor szokásos fizikai fenyítés (vö.: saller, koki) emlegetésén, az arcoskodáson kívül túl sok minden nem érzékelhető.
Így aztán nem meglepő fejlemény a társadalom nagy részének rezignáltsága sem. Mégis, hová a fenébe menjenek ők a Fidesz után? A magát totálisan lejárató, tehetségtelen, hitelét vesztett MSZP-hez? A faji kérdést nyíltan a zászlójára tűző Jobbikhoz, vagy az eddig érdemi politikai teljesítményt és potenciált felmutatni képtelen, egyébként jobb sorsra érdemes LMP-hez? Hogy a többi lúzert ne is említsem. Ugyan. Az utóbbi fél évben nagy részük szép csendben eloldalgott a a Fidesz által uralt csatatérről és a (lelki) sebeit nyalogatja.
A bizonytalanok táborához újonnan csatlakozó, vagy oda vissza-visszatérő, ma kb. 1-1,2 millió főre tehető, egykori többségében Fidesz-szavazókból álló, apolitikusnak nevezhető tömeg amellett, hogy nem kér a fideszes tempóból, a jelek szerint most már huzamosabb ideje nem kér a mai ellenzékből sem. Inkább kivár a háttérben és hallgat. Eltávolodásuk a Fidesztől és averzióik a mai ellenzékkel szemben mindkét felet gondolkodásra kell, hogy késztesse, ugyanakkor ez a fejlemény tág teret nyithat a potenciális, új politikai szereplők számára is.
Az igazán nagy kérdés, hogy e politikai mátrix szűken vett három szereplője (kormánypártok, ellenzék, új szereplők) közül ki ocsúdik fel elsőként. Az esélyeit otromba döntésekkel avagy kommunikációval romboló kormány, a néhol hiteltelen, néhol impotens, néhol veszélyes ellenzék, vagy egy ma még ismeretlen, de a fenti tömegből több százezer embert kihasítani képes csoportosulás?
