Magyarországért aggódik egy amerikai szenátor, bizonyos Benjamin Cardin – olvasom a HVG-n. Persze, hogy demokrata párti, persze, hogy az amerikai Helsinki Bizottság elnöke. Cardin szerint a kétharmad nem feltétlenül rossz, ami rendes egy igazi demokratától. Felhozza a 16 százalékos Jobbikot, ami kicsi fáziskésésre vall (Európában a jobbikozós hőbörgés már lefutott, de hát Amerika messze van), és úgy látja: „a választások óta eltelt egy évben Orbán Viktor kormánya arra használta fel kétharmados parlamenti többségét, hogy sorozatosan vitát kiváltó kezdeményezéseket hajtott keresztül a parlamenten”. Vitákat kiváltó. Vitatott. Ellentmondásos. Nahát, egy politikai döntés vitákat vált ki. Micsoda demokrácia ez, kérem szépen!
Mindszenty, Antall József, Reagan, Thatcher, minden közéleti szereplő végső soron „ellentmondásos”. Legutóbb talán a horvát bíboros, Boldog Alojzije Stepinac kapcsán írta le a BBC, amikor a pápa Horvátországba látogatott és imádkozott az ő sírjánál, hogy személye „ellentmondásos”. (Az usztasákkal való kollaborálással vádolják, holott többször felemelte szavát az usztasák tettei ellen, tiltakozott a táborokba hurcolások miatt is.)
Mire jó ez? Megbélyegezni. Rányomjuk valakire, hogy vitatott, érted, vigyázz vele, többet nem mondunk (néha igen), csak tudd, hogy darázsfészekbe nyúlsz. Márpedig mindenkit és mindent lehet vitatni, mindenről és mindenkiről ki lehet jelenteni, hogy ellentmondásos. Benjamin Cardin kijelentése vitatható, ellentmondásos: mire való a parlament, kérdezzük mi, ha nem arra, hogy vitázzanak benne? Szép dolog a konszenzus, de talán nem kéne túlmisztifikálni. A konszenzus egy ilyen modern bálvány. Félünk a vitáktól? Félünk a konfliktusok felvállalásától? Ahol mindig konszenzus van, nem lehet, hogy kicsit hiányzik a szabadság?
Úgy véljük, az állandó konszenzuskényszer az, ami igazán vitatható, ellentmondásos.
