Kedden vetítették a magyarhangya mozis közösség legújabb filmjét, egy szerb deszkás-tinédzser-társadalomkritikát, a Tilva Rošt. Társadalmi drámáknál a díszlet nem elhanyagolható: a filmet egyszerre hatja át a Balkán fülledt romantikája és az ezzel összefüggő őrjítő létbizonytalanság. A Tilva Roš hőseinek is van mivel küszködnie. Toda és Stefan: két szakadt deszkás arc, akik frissen érettségiztek, és egy szerb kisvárosban, Borban élik átlagos hétköznapjaikat. Jóbarátok, akik a legmenőbb bandával lógnak és minden vágyuk olyan videók készítése, melyek lekörözik a Jackass-sorozat legdurvább darabjait. Ez önmagában igazán unalmas lenne, ha nem hatná át nyarukat a rájuk szakadó felnőttkor, a háború utáni Szerbia társadalmi kérdéseivel és izzasztó kilátástalanságával.

  Toda és Stefan alapvetően csak deszkázgatnak a Kolos nevű krúval, filmezgetik mazochista kis performanszaikat, amíg be nem lép a képbe néhány nehezen elhanyagolható szempont. A munkásosztálybeli Toda imád deszkázni, de gőze sincs arról, mihez kezdhetne az életben. Egy biztos: nem száll be édesanyja megalázó MLM-sarokkrém bizniszébe.  A felső–középosztálybeli Stefan a nyár végén egyetemre megy, addig meg udvarolgat Dunjának, a viszonylag szexi tetkós deszkáscsajnak. Tipikus, ugye? Csakhogy Toda is Dunjára nyomulna, csak nem tudja, hogyan. Semmit sem tud igazán. Még mindig tipikus, ugye? Nos, az egész film eléggé tipikus.

  Ez viszont egyáltalán nem baj, tipikus sztorit mond el szegény és gazdag srácokról, rivalizálásról, baráti válságokról. Megszokott, de elég komoly tizenéves lelki problémák, melyeket akár hitelesen és újszerűen is lehet ábrázolni. A Tilva Roš szerintem elég autentikusan teszi: a film nem túl okos hősei nem nyúlnak az élet nagy problémáihoz, azok úgyis ott vannak. A feszültségek így lappanganak, és néha felszínre törnek. Szerencsére nem a szofisztikált ábrázolásra vagy (hiteltelen) párbeszédekre, hanem a szereplők mélyről fakadó destruktivizmusára koncentráltak. Ebben a filmben senki nem próbál meg világmegváltó szónoklatokkal hatni valakire, nincsenek húzós érvekkel dolgozó viták, nagy szópárbajok. A valóságról mintázott film tényleg a valóságot mintázza. Toda és Stefan inkább törnek, zúznak, időnként pedig verekednek, megverik őket, vagy ők vernének meg valakit. Néha elszakad a cérna.

  A film tetőpontján is a rombolás szimbóluma nyilvánul meg legerősebben. A város hónapok óta éleződő szakszervezeti szervezkedései végre beérnek, és ha nem is forradalom, de egy nagyobb tüntetés lesz belőle. Ebbe csöppennek bele véletlenül a hevesen vitatkozó barátok, aztán meg az egész csapat. A tüntetés a teljes felszabadulás élményét hozza el mindenkinek. Vagyis hozná, hiszen a srácok a tüntetést egy szupermarket szétverésével folytatják. A probléma az, hogy a körülrajongott Dunja ellop néhány narancsot.

  Toda a nevén nevezi a tolvajlást, és ezt társaitól is elvárná. Stefan és Dunja viszont ezt nem hajlandó elismerni, szerintük lényegtelen néhány narancson rágódni. A nézeteltérést ezúttal is a már megszokott módon kezelik: a szegényebb fiú szétveri legjobb barátja Mercedesét. A megújuló konfliktust a filmben nemritkán előforduló magányos duzzogás és néhány jól irányzott atyai pofon követi. A dolgok persze mennek tovább, folyatódik a röhejes munkakeresési tanfolyam, az egyetemre való készülődés, a deszkázgatás és a filmezgetés. A problémákra nincs, és nem is nagyon keresi senki a megoldást.

  A nyárnak vége, a lány lelép Franciaországba, Stefan Belgrádba, Todával meg lesz valami. A felvállalt, nyers primitivitás és a modoroskodás nélküli őszinteség a film erőssége Hasonlít a valóságra. A középiskolai társaságok széthullása valószínűleg minden kisvárosi fiatalra jellemző Izsevszktől Kazincbarcikán át a michigani Flintig. Univerzális problémáról van szó, csak az élet Szerbiában fájdalmasabb, mint Kaliforniában.