„Magyarországon az emberek megtanulták, hogy [...] Nyugaton van keresnivalónk.
Keleten semmi keresnivalónk sincs.”
(Orbán Viktor, Magyar Hírlap, 2007)

  „Kína és Magyarország ilyen új szövetségesei lehetnek egymásnak. A két ország kapcsolatában a szövetséghez szükséges erős alapok megvannak, az elmúlt 60 év is megerősítette ezeket az alapokat.” (Orbán Viktor, 2011)

  Alaposan felbolydult a magyar közélet a hétvégi, máris történelminek címkézett kínai-magyar szövetségkötés hallatán. Van miért felbolydulni. Nem én vagyok a Mandiner Kína-szakértője, de úgy vélem, mindenkinek érdemes minél többet, minél több oldalról foglalkozni ezzel a kérdéssel. Feljegyzések egy sajátos duplagondol korából.

  Különös a kínai szövetségkötés magyarországi fogadtatása. Nem egy paradoxont is felfedezhetünk: jellemzően azok követelték a Kínával szembeni kormányzati kritikát és harcos emberi jogi kijelentéseket, akik más esetekben a „merjünk kicsik lenni” ideológiáját követik, vagy legalábbis nagy hangon figyelmeztetik a mindenkori jobboldali kormányt a bárkivel szemben történő megfelelés kényszerére, a realitások belátására. Ennek az ellenpárja, hogy azok lesznek Kína kapcsán hirtelen szőröstökű, kissingeri ravaszságú, belátásra intő Realpolitik-hívők, akik minden más esetben a külfölddel szembeni kurucos dac hívei. Utóbbiak ez esetben szemet hunynak a komcsiság, a keresztényüldözések felett, miközben a hagyományos értékeket elsorvasztó, anyagias fogyasztói társadalom kritikusaiként lelkesen üdvözlik egy, a hagyományos értékeket nemrég még dühvel pusztító, materialista szuperhatalom térnyerését, akiknek a kultúrája tökéletesen eltér az európaitól. A harmadik paradoxont a nemzeti romantikus ködevők szállítják, akik úgy akarnak Kínával barátkozni, közös nevezőre jutni, hogy lóról nyilazó, pusztai harcos eleinket, turáni rokonságunkat emlegetik – mintha Kína nem épp ezektől a népektől rettegett volna évezredeken át. Bizonyos fal sztorija megvan? Ennyit a lakossági duplagondolról.

  Az égvilágon semmilyen baj nincs azzal, hogy Kínával üzletelünk. Kilóg a hátsó felünk a gatyából, miközben tovább húzódik a 2008 óta tartó nemzetközi gazdasági válság, amely számos helyen politikai és monetáris válságot is okozott. Európa hónapok óta az euró megmentésével van elfoglalva, és mintha egyre csak mélyülne ez a krízis. És az európai országok üzletelnek Kínával. Amerika is rendkívül lassan vánszorog kifelé a válságból, miközben az egekben van az államadósság – de azért üzletelnek Kínával, mi több, lassan egymás foglyai lesznek gazdaságilag, pénzügyileg. Az persze már régen rossz, hogy a Nyugat jelenleg olyan helyzetben van, hogy Kína mindenkinél eljátszhatja a messziről érkező megmentő szerepét – miközben persze tudjuk, Kína is rá van utalva a sokak szerint örökkön-örökké hanyatló Nyugat jólétére. Az tehát, hogy Magyarország felkerült Kína térképére, hogy beruházásokat ígérnek, hogy államkötvényeket vásárolnak, hogy kínai cégek fejlesztenék az infrastruktúrát, örvendetes tény. Nincs nagy választék, s nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válogatósak legyünk. Nekünk pénz, beruházás és munkahelyteremtés kell.

  Ugyanakkor ne felejtsük már el, hogy Kína egy kommunista diktatúra, egy hamisítatlan, tökélyre fejlesztett, egypárti, elnyomó rendszer. Keresztényüldöző, emberi jogokat üldöző, állampolgárai élete, gondolatai, cselekvései felett totális hatalomra törő birodalom. Igen, tudjuk, Kínát mindig is csak így lehetett fenntartani, egyáltalán: egyben tartani, s ennek a berendezkedésnek van arrafelé egy pár ezer éves hagyománya. És nem sietnek: eddig is ráértek, ezután is ráérnek. Nem fognak pár tucat nyugati tüntető miatt változtatni semmilyen belső vagy külső politikájukon sem. S hogy sikeres-e Kína? Naná, a nagy világegyenlet egyik változója szerint igen: a világ termelésének egyre jelentősebb hányadát kiszervezték már oda, dübörögve növekszik a gazdaság, azt se tudják, mihez kezdjenek a sok pénzükkel. De ez csak az egyik változó: a sokak szerint hosszú távon amúgy is fenntarthatatlan brutális növekedés is agyaglábakon áll, nem beszélve a növekedéssel járó, az élet minden területére kiterjedő veszélyekről, a természettel, az emberi környezettel, a kulturális örökséggel való bánásmódról, százmilliók életmódbeli változásának különböző irányú hatásairól. Mert persze vannak tízmilliók, akik felemelkedtek, de közben a vidéki Kína nagy része nyomorog, az elit elitje pedig már rég utolérte, vagy túl is szárnyalta a nyugati és az arab világ Krőzusait.

  Vaskos tanulmánykötetekre rúgó problémákat, állandóan változó folyamatokat próbál érinteni ez a néhány fenti, felületes mondat, de egyszerű a visszakérdezés: ha rá is vagyunk szorulva Kínára, ha örvendetes is bármilyen érkező beruházás, miért kell ennyire hasra vágódnunk a távol-keleti nagyurak előtt?

  Nem a kötelező udvariasságról beszélek. Nem arról beszélek, hogy netán azt várnám el egy kínai nagyváros méretű ország fejétől, hogy a pénz ígéretével érkező politikust Tibettel, a keresztények helyzetével, az emberi jogok kérdésével vagy egyebekkel szembesítse. Ez nem az a helyzet, mi pedig nem ugyanazon a pályán mozgunk. De ne essünk át a ló túlsó oldalára sem, történelmi eseményt, fantasztikus sikerességű kínai politikákat, közös jövőképet emlegetve. Ja, meg hogy az elmúlt 60 év megerősítette a szövetség alapjait. Milyen hatvan év? 1951-től 2011-ig? Hatvan éve Kínát Mao, Magyarországot Rákosi Mátyás vezette. A hatvan évből közel negyven év épp arra az időszakra esik, amit az új magyar alaptörvény indoklása során jogfolytonosságon kívülre szándékoztak helyezni. Vagy ez esetben mégis van folytonosság? Olyan folytonosság, amire büszkének kellene lennünk?

  Sokszor ellőtték már az 1989-es Orbán Viktor-fotót Nagy Imre újratemetéséről, illusztrálva olyan cikkeket, amelyek a miniszterelnök elmúlt 22 éves pályafutását elemzik, értékelik, kritizálják. Ezt a képet használtuk fel mi is, vasárnap. A '89-es Hősök terei beszédénél soha nem jutott távolabbi pontra az eddigi pályafutása során, mint ahová ezen a hétvégén jutott. Tudjuk, mi volt '89-ben Kínában. És akkor volt már egy FIDESZ nevű párt, amely így kommentálta az akkori kínai eseményeket. És nem csak '89-ről van szó, hanem '98-ról, vagy akár 2007-ről is, lásd a poszt eleji idézetet. Nos, bár valóban lenyűgöző felhőkarcolókat építettek húsz év alatt Sanghaiban, Kína azóta is ugyanaz a cég. A Fidesz és Orbán Viktor kissé többet változott, mint Kína. Vajon '89-ben ki mondhatta azt a fideszesekről: „lehet tüntetni, de elvárjuk azt, hogy a tüntetések ne akarják lerombolni Magyarország fontos céljait”?

  Adott még a kérdés: a Kínának való teljes és lelkes felajánlkozás hogyan illeszkedik a szuverenitásprojektbe? Vagy jobb Kína felé tartozni és kiszolgáltatottnak lenni, mint mások felé? Miért akar ennyire elszakadni abból a világból Orbán Viktor, amelyhez Magyarország az elmúlt ezer évben jóban-rosszban tartozott – kivéve persze az 1945 és 1989 közötti időszakot, o-ó. De ha az új nagy testvér hétvégi látogatása feletti nagy örömnek tudhatjuk be a kritikusan idézett kijelentéseket, az még nem magyarázza, hogy miért kellett hétfőn már ott tartani, hogy a miniszterelnöknek Kína legyen a bezzeg-példa a már megint hanyatló Nyugattal szemben: „Kínában több tízmillió embert emelnek ki a szegénységből, és az az ország, ahol még nem uralkodott el az a nyugati, liberális felfogás, miszerint a könyvekbe való javítgatással érik el a jobb gazdasági mutatókat.” Pár megjegyzés: a csalás nem liberális, hanem általános, örök és kiirthatatlan emberi tulajdonság, jobb helyeken bűnnek is nevezik. Tűnődtem, mire gondolt a miniszterelnök, amikor a könyvekbe való javítgatást emlegette: talán a könyvvitelre, a számviteli fegyelemre gondolt? Itt egy friss cikk arról, hogy a kínai cégek számviteli fegyelmezetlensége már a Big Fourt is aggasztja, mi több, meg is rendítheti őket. Vagy netán a statisztikai adatokról beszélt Orbán? A kínai statisztikák megbízhatatlansága nemzetközileg és még saját polgáraik körében is ismert. Nem beszélve arról, hogy Kína évtizedek óta köztudottan a hamisított termékek előállításának központja, a csodálatos gazdasági növekedést pedig részben irdatlan, cserébe néha értelmetlen infrastrukturális beruházásokkal érik el, amelynek sokszor üres szellemvárosok az eredményei. Hogy lehet, hogy a magyar jobboldali, konzervatív kormány feje ezt a Kínát állítsa szembe jó választásként a jó esetben a protestáns etikán alapuló, európai gyökerű liberális piacgazdasággal?

  A másik ügy pedig a szabadságjogok kérdése: nem engedték tüntetni a Tibet-pártiakat, pedig nyilván meg lehetett volna oldani úgy is a helyzetet, hogy a kecske is jóllakjon meg a káposzta is megmaradjon – de hát nekünk most jó tanulónak kell lennünk Peking előtt. Inkább Peking, mint Brüsszel előtt? A tibetiek szombati berendelése a BÁH-ba pedig átlátszó és snassz megoldás az elhallgattatásra. Örvendetes, hogy olyan fideszes politikusok, akiknek fontos a véleményszabadság, felemelték szavukat a történtek ellen: a Szabadság Kör a gyülekezési jog jogszerű gyakorlásának biztosítását kiemelt fontosságú alkotmányos alapjognak tekinti, az erről szóló nyilatkozatát hétfőn juttatta el az MTI-hez három fideszes európai parlamenti képviselő, Gál Kinga, Gyürk András és Szájer József,  Gulyás Gergely fideszes országgyűlési képviselő valamint Elek István aláírásával. Valamennyi hatóságtól azt várják, hogy tartsa tiszteletben a gyülekezés – és ezen belül adott esetben a jogszerűen gyakorolt tiltakozás – alapvető szabadságjogát. Ezt várjuk el mi is. Hova tegyük hát Orbán azon kijelentését, miszerint „lehet tüntetni, de elvárjuk azt, hogy a tüntetések ne akarják lerombolni Magyarország fontos céljait”. Csak hát Magyarország fontos céljait a kormánynak kell elérnie, és a célokban nem kell egyetértenie mind a tízmillió magyar állampolgárnak. Mert mi lesz holnap a cél? És holnapután? Melyeket nem lesz majd szabad holmi tüntetésekkel kritizálni?

  A kínai politikát fantasztikus sikerként értékelő Orbán Viktor a napokban egyébként Ronald Reagan szobrát fogja felavatni, nyilván fantasztikus sikerként értékelve az amerikai elnök politikáját. Remélem, nem fog megszakadni a tér-idő kontinuum.

  Nos, ha az ember hisz egy bizonyos értékrendben, akkor – ha távol áll tőle az ideologikus gondolkodás – természetesen egy pontig követni tudja a közéleti szereplők véleményének, nézeteinek változásait. Főleg, ha annak van valamilyen íve. Szerény történelmi tapasztalatai alapján legfeljebb levon némi következtetést a politika örök természetéről. Egy ponton túl viszont már nem. Ha viszont már végképp összekuszálódnak a kijelentések, a szavak elvesztik jelentésüket, és velük együtt a mögöttük feltételezett gondolatok is. „A politika nyelve arra teremtődött, hogy a hazugságokat igazságoknak tüntesse fel, a gyilkosságokat pedig tiszteletre méltó tetteknek” – írja Orwell a Politika és az angol nyelv című esszéjében. Orwellt idézni persze nem egy eredeti dolog, néhány citátuma már közhelynek számít, de attól még mindig igaza van a szkeptikus angol írónak. Orwell nálam vészcsengő funkciót lát el, örök figyelmeztetései akkor villannak be, ha nagy bajt érzékelek.

  Ha ugyanaz a politikus ugyanarról tökéletesen ellentéteset állít, vagy fordítva: ugyanazokkal a szavakkal értékel tökéletesen ellentétben álló eseményeket, értékrendeket, akár húsz év, akár néhány nap különbséggel, az már – ha már orwellezünk – maga a duplagondol. A kijelentéseket értelmezni szándékozóknak pedig a jó öreg kognitív disszonancia. Van, akiknek nehezére esik annak feloldozása, mások - a leglelkesebbek - könnyedén azonosulnak bármelyik irányú gondolattal, megint mások pedig úgy gondolják: az ember tökéletlen, az értékrend viszont maradandó. Nem vagyok szövetségese a Kínai Népköztársaságnak és nem gondolkodok hasonlóan a jövőről.