Meglehetősen bosszantó cikkel találkoztunk tegnap az Indexen, ami belterjes szerkesztőségi levlistánkon is kiverte a biztosítékot. „Vérlázító”, „hubazmeg”, „gyoker”, „erdekes” – szóltak a reakciók a Kínában rendezett magyar képzőművészeti kiállítás alkotóit listázó írásra. Az egyébként gyakran érdekes és alapos cikkeket szállító Földes András, a portál kulturális újságírója ugyanis az alkotások helyett nemtelen egyszerűséggel a művészek származásával, esetleg rokoni vagy egyéb kapcsolataival minősítette magukat a művészeket.

  Akkor képzeljük el ugyanezt a Kurucinfón, zsidókkal.

  Pedig a téma érdekes: a június 20-án nyíló pekingi kiállításon Magyarország 33 művésztől mutat be több mint 300 munkát. A megnyitót a kulturális államtitkár, Szőcs Géza tartotta, jelezve: a Kínai Szépművészeti Múzeum nyolc csarnokában látható tárlat a két ország közti legmagasabb szintű kultúrpolitikai esemény. Itt mutatjuk be, mit tartunk mi kortárs képzőművészetnek – írja az Index. A lapban közölt kétrészes cikk riportja szerint az állam 36 milliót fizetett a százmilliós kiállítási költségekbe, miközben a Műcsarnok évi 10 millió forintot kap programszervezésre, a Szépművészetit tavaly 60 millióval támogatta a tárca, a Ludwig múzeum 30-34 milliót kapott a tavalyi kiállításokra. Látható tehát, hogy kiemelt állami támogatást kapott a kiállítás, amit egy magángaléria, a Forrás szervezett. Az Index által megszólaltatott vezető művészettörténészek, galériások nem is ismerték az összes kiállító művészt. A kiállítás kurátora, Tóth Norbert azt mondta: azt szerette volna, hogy „megmutassuk azt a különleges magyar művészetet, ami a kínai művészettel közös gyökerekből indulva vált az európai művészet részévé”.

  Nos, a riport egyébként gúnyolódó, lekezelő hangnemével nincs dolgunk, a szerző már korábban is éberen figyelt bármely jobbra mozduló kultúrpolitikai döntést, nyilván érzékeny bármilyen (nekünk tetsző vagy nem tetsző) jobbos szellemi áramlatra. A cikk alapvető sugallata, hogy a kiállítás esetében bizony egy határozott kultúrpolitikai döntésről, irányvonal-módosításról volt szó, nehezen tagadható.

  Igen, keleties, turáni, ősmagyar, jobb esetben organikus, tradicionalista ihletésű művek, rosszabb esetben ezoterikus, koltaygábori giccsek alkotói kerültek fókuszba – bár a mai kulturális képzőművészeti mainstream egy-két vezető képviselője, mint a körülrajongott Fehér László is felkerült a listára. A művészek többsége pedig kapcsolódik az új alaptörvénybe meglehetősen furcsamód bekerült Makovecz-féle Magyar Művészeti Akadémiához (mely társaság tagságának egy jelentős része egyébként bizony értékes, érdekes, érdemes művész). Az Orbán-kormány tehát kultúrpolitikát csinál. Olyat, amilyet – a tanulságokat ki-ki leszűrheti a cikk első részéből.

  Viszont, mivel nincs lista a kiállított alkotásokról, így az Index szerzője maga állított össze egy listát a művészekről, egy-egy random talált alkotásukkal és rövid kommentárral fűszerezve őket. Itt bújik ki a lóláb: ilyen lekezelő, dehonesztáló, az illetők származásával, rokoni és egyéb kapcsolataival foglalkozó cikket régen olvastunk – a szélsőjobbos hasonlatot lásd feljebb. Azt írja egy esetben: „A művésznő meghívása mutatja, a jobboldali kultúrpolitikára egyáltalán nem jellemző, hogy csak idős és megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkező alkotókat hajlandó helyzetbe hozni.” Ó, persze a nem jobboldali, mondjuk így, balliberális oldalon ilyen nem történhet meg. Előbbi kép filmrendező szereplője egyébként épp a napokban kapott 140 milliós állami támogatást a filmje befejezésére - ilyen kemény kultúrharcot folytat a jobboldali kormány.

  A cikk a nem éppen konzervatív drMáriás által az ÉS-ben méltatott Bátorfi Andreát olcsó fotosopp-művészként és a Szépmű-igazgató feleségeként említi; Geréb Krisztinát „2000-ben még fiatal művészként” nevezi meg; Kő Pál viszont „teljesen véletlenül egyébként jó művész”; Péterfy László szobrászról, az Áprily-Jékely művészdinasztia tagjáról, Péterfy Bori apjáról a művek elemzése, értékelése nélkül annyit említ: „Erdélyben született, Makovecz Imre épületeihez készített szobrokat, tagja a Makovecz-akadémiának. Egy magyar művésznek ennél több nem kell a sikerhez. Csodaszarvasai, Szent Istvánjai és Életfái remélhetőleg érzékeltetik, a magyarok szeretik a hagyományaikat, és próbálnak nem tudomást venni arról, ami az utóbbi 1000 évben történt”. És Jankovics Marcellről azt írni: „örvendetes ráadás, hogy tud rajzolni is”? Én kérek elnézést.

  Ha már Erdély: nem tudjuk, az Index szerzőjét milyen trauma érhette Erdélyben, netán egy székely góbé vagy egy medve által, mindenesetre az egész cikk során nem tud leszállni arról, hogy az adott művész esetleg onnan származik. Mi több, nála sok esetben ez az egyetlen minőségjelző – persze kellően lekezelő modorban. „A festőnek legutóbb 2009-ben volt kiállítása, szerencséjére szülőhelyén, Csíkszeredában”; „az erdélyi származás már megkérdőjelezhetetlenné teszi művészi kvalitásait”; „utolsó kiállítása 13 éve volt. Viszont erdélyi, és a Makovecz-akadémiába is belépett.” Vagy: „A festő kissé kilóg a sorból, mert nem székely motívumokat fest, hanem a haláltáborok világát dolgozza fel szürreális, mesés stílusban. Viszont kolozsvári születésű.” Művészi kvalitás értékelése helyett folyamatos származás-emlegetés? Vagy netán úgy gondolja a szerző, hogy egy erdélyi magyar művész nem képviselheti a magyar kultúrát külföldön? Pont egy határon túli sorsot megélő magyar nem? Gúnyos etnikai, származási megkülönböztetés egy liberális portálon?

  Pár éve a kínai magyar évad keretében egyetlen magyar festészeti kiállítást rendeztek Pekingben, amelyen kizárólag kortárs cigány amatőr festők reprezentálták hazánkat, Gyurcsánnyal súlyosbítva. Nekünk nincs problémánk semmilyen olyan kezdeményezéssel, ami a romák sorsát próbálja valahogy előrelendíteni, ugyanakkor nem emlékszünk arra, hogy a kiállítók származása akkor is gúny tárgya lett volna – és ez így van jól.

  Csak a cikk miatt nem foglalkoztam volna ennyit a témával. A cikk, annak hangvétele viszont jóval túlmutat önmagán. Nem mennék bele részletesebben, de azért van valami fogalmunk a kultúra, azon belül a képzőművészet huszadik századi történetéről, az izmusok korától a nácik és a kommunisták művészetfelfogásán át Lukács Györgyig és az aczéli kultúrpolitikáig; és persze a jó száz éve tartó kulturkampfról a népiek és az urbánusok között. Aki nem veszi észre, hogy a régi törésvonalak (de legalábbis repedések) – bármilyen jószándékú kezdeményezések ellenére – mind a mai napig léteznek, az vagy tájékozatlan, vagy nagyon naiv.

  Viszont ha bármely oldal radikálisai az elmúlt száz év tapasztalatai ellenére a régi előítéletek, tévhitek, kölcsönös sérelmek fogságában élnek, s bármilyen belátás, megértés szándéka nélkül tovább akarják folytatni a kulturkampfot, akkor kérdés, hogy a 21. században fog-e előrelépni a magyar kultúra ügye.