Bevallom, régóta készülök ennek a posztnak a megírására. Ugyanis szeretném definiálni, hogy mi is az a közíró. Mert a közíró az nem egyszerűen publicista, vagy újságíró, ó nem. Ugyan Bartus László a minap bedobta a köztudatba a sokkal szórakoztatóbban csengő közgondolkodó szót, aminek ugyanúgy nincs értelme, mint a szóban forgó titulusnak, de azt javaslom, maradjunk csak meg az eredeti elnevezésnél.
Kacérkodtam a gondolattal, hogy a közíró meghatározáshoz nem teszek egyebet, mint felütöm Paul Johnson Értelmiségiek című alapművét, idemásolok néhány sort a bevezetőből, és kész. De nem lenne igazságos, mert be kell látni: ugyan minden közíró a szó lehető legpejoratívabb értelmében vett értelmiségi, de nem minden értelmiségi közíró, noha sokan igyekeznek rendesen.
Ennek megértéséhez egy újabb karakterológiai sarokkő következik: csak baloldali közíró létezik. Ugyan vannak közíró módjára viselkedő politológusok, közgazdászok, történészek, művészek, satöbbik a barikád mindkét oldalán, akik nem átallanak arcukat, nevüket, hírnevüket, életüket és életművüket kedves pártjuk és vezérük szolgálatába állítani, de hát ez csak puszta, hétköznapi árokásás. A közíró azonban nem ássa az árkot: ő maga a csákány, a lapát, vagy akár az ellenfélre dobandó agyagrög, vagy sárgombóc. Éppen ezért, ha nincs árok, akkor állástalan lesz a közíró.
A közíró jellemzően (befejezetlen) bölcsészdiplomával rendelkezik, életrajzában felnőtté/dolgozónak válásának évei ideológiai szempontból meglehetően zavarosak. Rengeteg ÉS-oldal ment már rá ezek tisztázására, ezeket későbbi cikkekben, dolgozatokban illik, sőt kötelező idézni. A közíró a piacon – amely számára, ahogyan a szomszéd népek érzékenysége is, minimum szent, de az ilyen elavult klerikális kifejezésektől irtózik – általában sikertelen, és azok az orgánumok is azok, amelyek megjelenési lehetőséget biztosítanak számára. Erről természetesen a szélsőjobb és a mucsai magyarság tehet. Éppen ezért a közíró – szigorúan ebből a reakciós, irredenta nézőpontból persze – tulajdonképpen bukott ember. Parlamentből kiesett országgyűlési képviselők jellemző mentsvára a közíróság például.
A közíró feladata - hangozzék e rang bármilyen misztikusan s körülhatárolhatatlanul -, egyszerű. Az Ügy segítése az Igazság kimondásán keresztül. A közíró ugyanis azért tud mindenről írni, mert nem tud semmit, nem ért semmihez. A közíró ezért nem szolgál megoldási javaslatokkal, nem von le nagy tanulságokat, nem moralizál, ő azt a tutit mondja ki, ami már egy politikusnak is kicsit kellemetlen lenne. Ilyenek például a „Kádár alatt bizonyos értelemben jobban működött a demokrácia, mint Orbán alatt”, „Horthy, Rákosi és Putyin rendszere épül egyszerre fel a demokrácia romjain hazánkban” és a „Gyurcsány Ferenc tulajdonképpen jót akart” felütésű kitételek. A kiemelések azért fontosak, hogy rámutassunk: a közíró mestere az érvelésnek. A közíró ezért összegyűjt minden lehetséges nézőpontot és precedenst, mert hát a közíró tekintélyt parancsoló terjedelemben ír, hogy lássa az olvasó: a közíró témája fontos. Másrészt valószínűleg a közírónak leütésszámra fizetnek.
Itt kell megemlítenünk, hogy a jobboldalon komoly vita van a közírók honoráriumának megítélésében. Az egyik (jellemzően a radikálisabb) tábor szerint súlyos milliókat kapnak írásaikért a közírók, amelyeket az aktuális MSZP-vezér diktál az aktuális MSZP-székházból. Mások pedig úgy gondolják, hogy a közíró bizony meggyőződésből írja marhaságait, az éhbérnél valamivel több pénzért. A közíró általános megjelenése utóbbi tábort erősíti, bámulatra méltó simulékonysága pedig az előbbit – az igazság valószínűleg itt is valahol félúton lehet.
A közíró magától értetődően rendszerben gondolkodik, amelynek lényege: vagy européer, demokrata (azaz balliberális) Valhalla vagy elnyomó, szegényellenes, múltba révedő nacionalista (azaz fideszes) Ragnarök lesz itt és kész. Harmadik út csak akkor van, ha épp ez Ferenc aktuális dilije.
Mindezek illusztrálására álljon itt A közíró legfrissebb dolgozata.
És a lényeg. Hogy miért most és miért pont ennek a lepedőnyi cikknek kapcsán írtam meg ezt a posztot. Keresve se találhattam volna jobb/rosszabb állatorvosi lovat.
Egy év kormányzás után talán már nagyon sokaknak leesett, hogy a kétharmados felhatalmazással bíró második Orbán-kabinet nem csinált forradalmat, hiába mondja magáról és nem épít diktatúrát, hiába mondják róla. Hanem: politizál – mégpedig a sokszor elsiratott harmadik köztársaságban szerzett tapasztalatok alapján. Nem is tud másként, mert abban szerezte gyakorlatát. Vagyis megpróbál gyökeresen mást csinálni úgy, hogy közben rendre ő is belelép azokba a szarkupacokba, mint számtalanszor kárhoztatott ellenfelei. Pontosan azért, mert valamilyen rejtélyes okból úgy döntöttek, hogy még mindig a szétesőfélben lévő, vergődő ellenfelükhöz képest határozzák meg magukat. Ez legyen az ő bajuk, de idekívánkozik egy szemléletes példa: 21 éve az urbánus, most pedig a népies vonal tette meg legfőbb közjogi méltóságnak önmaga bárgyún mosolygó paródiáját. Persze nem kell ezt túldimenzionálni és despotizmust vizionálni: a mindenkori hatalmi érdek ezt kívánja és kész.
Ha le kell írnia egy közírónak, hogy a rendszerváltás rendszere bizony vastagon az övéinek kudarca, akkor írógépe felrobban, könyvespolcáról elkezdenek hullani a frankfurti iskola szerzőinek (személyre szólóan dedikált) oly nagy becsben tartott művei.
Úgy érzem, annak tudatában, hogy valami hasonlót fogalmazott meg a 168 óra főszerkesztője, Mester Ákos is, kijelenthetjük: nincs már messze az az idő, amikor a közírók kimennek majd a divatból, mint a hangosan csattogó írógép, és ezért úgy döntenek majd, hogy inkább kivonulnak a közéletből. Dörgedelmes nácizással teszik majd mindezt, de hát nem adhatnak mást, csak mi lényegük. E szerény írás ezért nem akar mást, mint emlékeztetni és figyelmeztetni, hogy soha ne térjenek vissza onnan, ahová feltehetően kerülnek a közeljövőben: a történelem szemétdombjáról.