Én nem tudom (pedig nem vagyok egy Kristóf Attila), hogy miért van az, hogy miközben mi, magyarok lakásra, plazmatévére devizahitelt vettünk fel, karácsonykor meg szimpla személyi hitelekből ajándékozunk és nincs (vagy alig van) megtakarításunk, mert hát miből, aközben sokunk azt hangoztatja: majd ha „egyenesbe jött”, meg félretett eleget, praktikusan nyugdíjasan, majd akkor körbejárja a világot meg élvezi az életet. Carpe diem, műveljük kertjeinket, majd ha nem kell már semmit csinálni.
A spórolás, takarékoskodás dicséretes dolog, ám ez a megközelítés mintha elvétene pár fontos szempontot. Nem tudom, hogy a notórius kölcsönfelvevők azonosak-e azokkal, akik életük végén akarnak élni, mint Marci Hevesen, mindenesetre a valóság és a kívánalom eléggé szembe megy egymással. Mivel a hiteleseket és túlköltekezőket elég sokat kritizálták már, mondván, nem élhetünk tovább ezen a színvonalon, most más megközelítést alkalmaznék, és azokra koncentrálnék, akik szerint akkor lesz itt a kánaán, ha majd összegyűlt pár millió a gondtalan öregkorra.
Kiváló életcélra irányul a végnapokra koncentráló gyűjtögető életmód, van vele azonban pár hiba. Az ugye alap, hogy olyan sose lesz, hogy semmit nem kell csinálni, midenesetre ha lenne, gyorsan belehalnánk. Valamit mindig kell tenni, egyrészt belső kényszer, másrészt úgyis adódik.
Tudok egy dokiról, hetven felett van, de azért még praktizál, mondván, még nincs meg az a pénz, amivel majd önfeledten élvezheti öreg napjait. Hát, szerintem már nem is lesz, és idővel kifogy az öreg napokból is.
Problémás a túlköltekezéses életmód, de problémás a túl puritán hozzáállás is. Ráadásul nem valamiféle lelki erényöv gyanánt, spirituális célokat követve vállalják fel sokan, mint monasztikus szerzetes a csuhát, hanem azért, hogy ha most nem jó, és egy csokit sem engedek meg magamnak, meg nem megyek nyaralni még a rokonhoz sem, akkor majd egyszer, hirtelen eljutok az örök anyagi biztonság és állandóság mennyországába. Hát nem.
Ilyen típusú egyenesbe jövés sosem lesz. Az anyagiak mindig szűkösek, ráadásul, ahogy egy rokonom szokta volt mondani, „mindenki a maga szintjén nyomorog”. Azt mondom, persze jó ötlet az öreg napokra való spórolás is, de ezzel párhuzamosan azért legyünk magunkkal nagyvonalúak. Nem lehet örök egyetemistaként várni, hogy végre megjöjjön az ösztöndíj, aztán csövezni a Balcsi-parton.
Ha pedig elfogadjuk, hogy pár évtizedes, ideiglenesnek szánt aszketikus életmódunk nem fog elvezetni minket a hedonista paradicsomba, akkor megnyugodhatunk, és nem kell szorongva, türelmetlenül várnunk a mitikus jövőben, hetven éves korunk körül ránk szakadó jólétet. Elfogadhatjuk, hogy az élet ilyen, állandóan van tennivaló, mindig sáfárkodni kell a pénzzel, és akkor magunkévá tehetjük a carpe diem gondolatát is, no nem abban az értelemben, hogy szarjuk le a jövőt, hanem hogy itt és most kell élvezni az életet. Beleértve ebbe azt is, hogy ha esetleg egy kicsit kevesebbet keresünk azzal a melóval, amit szeretünk, akkor ezt választjuk, nem a magasabb fizetésű, de utált munkát (nem mintha mostanában ilyen választási lehetőségek előtt állnának a munkakeresők). Így aztán talán a nyugdíjas éveket sem fogjuk várni olyan nagyon.
Nem a hedonizmusra gondolok, hanem arra, hogy az öregkorra tervezett hawaii út helyett megelégedhetünk azzal is, hogy minden évben elmegyünk a Balatonra. Felszámoltunk egy illúziót, elfogadtunk egy szerényebb, de gyakrabban elérhető, értelmesebb célt. Nem kéne nyugdíjas(?) korunkig várni az élet élvezetével, nem árt néha beülni a hűs faárnyékba és elszopogatni egy üveg rosét pár jóbaráttal. Akármilyen ordító közhely ez, mégis láthatóan sokan vannak, akik így sem hallják meg, mert minden, ma elérhető, kis élvezetet (amelyek hozzájárulhatnak alapvető lelki békénk megteremtéséhez) feladnak egy sosem elérhető, nagy és drága, örök despotikus királyságért, szolgákkal, legyezőkkel, koktélokkal.
Olyankor is gürcölnek és morognak, amikor épp kikapcsolhatnának egy kicsit. Minek?
