„Amit értelmi és állampolgári képességünk nem talál okosnak, sem közhasznúnak,
azt teljes joggal tartja méltóságán alulinak.” 
/Marcus Aurelius: Elmélkedések/

  A törvényhozási dömping során számtalanszor elhangzott az ítélet: gumiparagrafus! – mondták ezt az olyan törvényhelyekre, melyek pontos tartalmát nem vélték meghatározhatónak/meghatározottnak, így – az érvelés szerint – bármire és az ellenkezőjére is alkalmazni lehet őket. Nos, úgy vélem, itt az ideje, hogy mutassunk valami igazi gumit, valamit a liberális mítosz fundamentumai közül.

  Itt van mindjárt az „emberi méltóság”, amely – az Alkotmánybíróság határozata szerint – „anyajog”, más, további jogok szülője. Hogy ki és hogyan termékenyítette meg, abba most nem mennénk bele, mindenesetre mindenféle más jogokat származtatnak belőle, azonban e jogok származása, enyhén szólva is, kétes.

  Valamikor régen a méltóság olyasvalami volt, ami személyes kiválóság okán járt valakinek, szellemi vagy testi erényei tették őt azzá; méltó volt. Az erények összefüggtek a méltósággal és a méltóságot meg kellett szerezni, ki kellett vívni, így azután a méltóság vagylagos tulajdonság volt: egyesek bírtak vele, mások meg nem. Az ókori egyenlőség-eszme csak egyes közösségek azonos rangú tagjai között volt értelmezhető, eszükbe sem jutott, hogy az emberek valamilyen általános homogén, pusztán emberi tulajdonság alapján egyenlőek legyenek. Voltak ugyan elképzelgéseik az ember és az állatok közötti különbségről, történtek is definíciós kísérletek – mint a híres „zoon politicon” – ezek azonban legföljebb rendszertani jelentőséggel bírtak. A méltóság összefüggött a közösség tiszteletén túl a viselkedéssel is, hozzátartozott a higgadtság, a megfontoltság, a tartózkodás, erkölcsi integritás és megbízhatóság. Mindezek – összhangban a méltóság vagylagos voltával – egyesek tulajdonságai voltak csak, a kiválóké, akiket azután általában közjogi méltósággal is felruháztak, miáltal az egyént megillető személyes méltósághoz a hivatal méltósága is társult. Kolnai Aurél a súly metaforáját alkalmazza a méltóságra, aki méltósággal rendelkezik, annak súlya van, a méltóság nála tehát leíró fogalom, bizonyos tulajdonságok megléte ruház fel méltósággal valakit.

  Az emberi méltóság mai fogalmát a kereszténységből eredeztethetjük, az embert Isten a maga képére teremtette, így megilleti őt – Isten gesztusának erejénél és szentségénél fogva – a tisztelet és a méltóság. Ez az elképzelés radikálisan más volt, mint az azt megelőző. Minden ember egyenlő méltóságát hirdette – Isten színe előtt. Az egyházatyák már az ember „királyi jogáról” beszéltek. A méltóság fogalma elszakadt az egyes egyéntől és az egyénnek a társadalomba betöltött szerepétől, úr és szolga egyenlőek voltak az isteni kegy szempontjából. Az emberi méltóság nem volt vagylagos a továbbiakban, hanem mindenkit megillető és – ebben az értelemben, Isten adományaként – nem lehetett róla lemondani és nem lehetett elveszíteni sem.

  A felvilágosodást követő idők azonban elvetették Istent, mint külső instanciát, ezáltal az emberi méltóság fogalma újabb értelmezéseket kívánt. Ezek közül a legemlékezetesebb Kanté, akire modern liberálisok amúgy is nagy előszeretettel hivatkoznak. Kant azért tulajdonít méltóságot minden embernek, mert az ember, értelme révén, képes az erkölcsi törvények meghozására, ez azonban magába hordja azt, hogy – a liberális kantianizmustól eltérő módon – az ember el is veszítheti méltóságát, például ha hazudik. A baloldali liberalizmus nem szereti ezt a következményt (megvan rá a maga oka), ezért megpróbálnak kiolvasni valami általános, az emberi létezésben gyökeredző méltóság-fogalmat Kantból, amely nem veszíthető el, mi több, lemondani sem lehet róla. Kantnál a méltóság inkább csak lehetőség, mely azután az egyén szabad akaratából vagy megvalósul, vagy nem. Miután Kant a racionális gondolkodás meglétéhez köti az emberi méltóságot, világos, hogy akik nem rendelkeznek ezzel, gyengeelméjűek, nagyon fiatalok, vagy nagyon öregek – a kanti értelemben nem rendelkezhetnek ezzel a méltósággal.

  Az, hogy valaki méltó valamire, azt jelenti: megilleti valami és itt jön a bökkenő – mi is az pontosan, ami megillet az embert az emberi méltóság okán? Mert hát furcsa és ellentmondó dolgok születnek ebből. A német alkotmánybíróság a prostitúciót, a test áruba bocsájtását például ellentétesnek mondta ki az emberi méltósággal, míg az ősi mesterség képviselői szerint pontosan az alkotmánybíróság sértette meg emberi méltóságukat, miután megtiltotta nekik, hogy szabad akaratukból vállalt mesterségüket űzzék, a publikum őszinte örömére. Valóban, ellentmondás van az emberi méltóság – melyről nem lehet lemondani, hiszen ember voltunkból következik – és a szabad akarat között – mely nélkül nem képzelhető el a méltóság. Az emberi méltóságból levezethető, leggyakrabban emlegetett jog az „emberhez méltó élet” joga. Dehát mit jelent ez? Egyes helyeken kertes házat, másutt kunyhót és az éhhalál elkerülését. Ahhoz, hogy emberi méltóságom legyen – a szó prózai értelmében – élnem kell, sokszor azonban ahhoz, hogy éljek a legméltatlanabb dolgokra kényszerülhetek, ekkor pedig hová lesz a méltóságom? Aki gépekhez kötve, magatehetetlenül él, vajon milyen méltósága van, miközben az élethez való joga – még az ilyen élethez is – lehetetlenné teszi az eutanáziát. Mi történik akkor, ha unván a felelősséggel és a döntésekkel kapcsolatos nyűgöket eladom magam rabszolgának valami jó gazdának? Az emberjogi értelemben vett emberi méltóságból – láthatóan – bármi és annak ellenkezője is következhet, mint a liberális dogmák mindegyikéből.

  Van persze egy olyan, rendkívül praktikus nézet, a jogászoké, amelyik azt mondja, hogy ne nagyon vizsgáljuk az egyes fogalmak tartalmát, emberi méltóság pedig van, mert a jog kimondja azt és bölcs jogtudósok majd tartalmat is adnak neki minden vitás esetben. A jog azonban – már fogalmában – feltételezi, hogy elismerik, annyiban van csak, amennyiben engedelmeskednek neki, így azután hiába deklaráljuk jogilag az emberi méltóságot, ha az emberek nem tartják be a jogot: oda a méltóság is. Ki lehet kényszeríteni persze a jogilag deklarált emberi méltóság elismerését, erőszakos eszközökkel, börtönnel, kalodával, nyilvános megszégyenítéssel – ez azonban csak a védeni kívánt emberi méltóság súlyos sérelme által lehetséges.

  Talán a fentiekből is nyilvánvaló, hogy nincs, nem lehet emberi méltóság az egyén teljesítménye nélkül. A méltóság lehetőség, mely az erkölcsös életben valósulhat meg. Újra és újra tenni kell érte, ki kell vívni és meg kell tartani. Persze örülünk neki, ha ajándékot kapunk, melyért nem kell semmit tennünk, csakhogy „timeo Danaos et dona ferentes”, amit ingyen kapunk azt nem becsüljük sokra. Félreértés ne essék: pontosan tudjuk mindannyian, mi az emberi méltóság és azt is pontosan tudjuk, hogy ki az aki méltó erre. Nem paragrafusok és jogi csűrés-csavarás által, hanem életünk élménye, a szokások és a közös vélekedés révén, egy mindenki által megértett erkölcsi rend alapján, ám – mivel nem bízunk a Teremtő rendjében – nem bízunk magunkban sem. Szükségesnek érezzük hát, hogy mindenféle alapelveket kreáljunk és papírra vessük azokat örök és megváltoztathatatlan formában. Hiú igyekezet ez. Emberi méltóságunk továbbra is annyi lesz csak, amennyit kivívunk magunknak és amennyit másoknak megadunk.