Pécstől Gdanskig, Budapesttől Varsóig 15 városon át gyűjti a magyarok emlékeit a lengyelekről, illetve a lengyelek emlékeit a magyarokról az utazó múzeum, egy 25 éves Niza kisbuszban, többek közt megünnepelendő a Krakkói Magyar Centrum fennállásának tíz éves évfordulóját. Ráadásul ugye épp június végén vált az EU magyar elnökségről lengyelre. 

  Az utazó múzeum minden városban két napot tölt el, ezalatt mindenféle tárgyi, írásbeli, vagy akár szóbeli emlékeket próbálnak meg begyűjteni a helyiektől. Az útvonal: Budapest-Pécs-Szeged-Debrecen-Miskolc-Stary- és Nowy Sącz (azaz Ó- és Újszandec)-Tarnów (itt van eltemetve Bem apó, illetve van székelykapu is)-Krakkó-Katowice-Wrocław-Łódź-Poznań-Gdańsk-Sopot-Varsó. Több város is van, ahol nem csak egy helyen parkol le a busz, és mindenféle kísérő rendezvények színesítik az útiprogramot, például kreatív szövegírási verseny. A kisbusz útját a blogjukon és a Facebookon is nyomon lehet követni.

  A Báthory Expressz Magyar-Lengyel Kultúrkamion (Emlék-, és jövőképek két nép barátságáról) március 23-án, a Magyar-Lengyel Barátság Napján kezdte meg küldetését Budapesten, és június 30-án, az EU elnökség Lengyelországnak történő hivatalos átadásának napján fejezi be Varsóban. A kisbusz május 6-án indult útnak. 

  A kezdeményezés honlapján fotótár is található, ahol külön gyűjtötték a Lengyelországot magyar szemmel és a Magyarországot lengyel szemmel ábrázoló képeket. 

  Megkerestük a Krakkói Magyar Centrum vezetőjét, Pászt Patríciát, a Báthory Expressz ötletgazdáját, aki Budapesttől Krakkóig, az első két hétben volt a busz fedélzeti parancsnoka. Elmondása szerint a projektet kicsit provokatív céllal indította el, mivel azt tapasztalta, hogy ugyan sokat beszélünk a lengyel-magyar barátságról és a két nép közös történelméről, de mindez leginkább ünneplésekben, szoboravatásokban, nosztalgikus eseményekben fejeződik ki, és az volt a gyanúja, hogy lehet, hogy a sokat emlegetett barátság mögött nincs is annyi valós tartalom. Mint mondta, a jelen érdekli, nem a múlt. Viszont már az első nap jöttek mindenféle emberek a harmincasoktól a hatvanasokig, akik hozták a történeteiket. Ez a szimpátia végső soron megmagyarázhatatlan – vélekedik Patrícia, hozzátéve: két hét alatt egyetlen negatív megjegyzést sem tudott kiprovokálni senkiből a másik néppel kapcsolatban.

  Viszont rengeteg megható történetet hallott, például egy szegedi hölgy elmesélte, hogy a nagyszülei sokáig rejtegettek lengyel menekülteket, de végül rájuk bukkantak a hatóságok, és menniük kellett. Otthagytak viszont egy terítőt, amit máig „lengyel terítőnek” neveznek. A Krakkói Magyar Centrum vezetője azt is elmondta, hogy a magyarokból azonnal dől a szó és áradoznak, a lengyelek viszont északabbra vannak, ezért zárkózottabbak. Lassan, szárazan kezdenek mesélni, nem ömlengősek, de azért belejönnek. Az egyik legmeghatóbb történet az volt, amikor egy Ádám nevű férfi odaadott a busznak egy fényképet, amin ő volt látható egy lánnyal a Hősök terén, pár évtizeddel ezelőtt. Azóta nem tudnak egymásról semmit, Ádám viszont úgy gondolta, ki tudja, talán megkerül most a hölgy. Aki pedig látta a buszt a tévében, felismerte a kitett fotót, és most már megy a szervezés, hogy összehozzák a találkát.

  És akkor jómagam is hozzátenném a magam kis történetét. Amikor 2007-8-ban Erasmussal Krakkóban nyaraltam, és betértem egy lemezboltba, ahol ki is néztem magamnak a Pink Floyd Dark Side of the Moonját bakeliten (cédén csak gagyi kiadásban találtam meg mindenhol), az eladó-tulaj jó ezer forintnyit leszámított az árból, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. Merthogy olyan szép emlékei vannak Hajdusoboslóról. (Úgy látszik, a lengyeleknek kedvelt célpontja volt a szoboszlói fürdő, a legtöbben mind kapásból ezt a településnevet kezdték emlegetni. És mivel náluk az s az sz és az sz az s, ezért soboslónak ejtik.)