A helyét állítólag nem találó nemzedék sír: nincs munka, vagy csak olyan, amilyen, nincs kilátás, tervezhetőség, nincs miből félretenni, és így tovább, és így tovább. A helyét nem találó nemzedéket kritizálók szerint puhapöcsűek vagyunk, nem akarunk önállósodni, legszívesebben örökre gyerekek maradnánk, és meg kéne már fognunk a munka végét.
Szezonja van a nyolcvanas években születettek problémáiról szóló publicisztikáknak, utoljára pár poszttal előttem fejtette ki véleményét ezen ügyben egykori évfolyamtársam (és újságíró kollégám). Linkelt pár cikket is. A jelenség, a helyüket nem találó nyolcvanasok (illetve tágabban értelmezve a 18-34 közti korosztály) kérdése nem csak itthon probléma, hanem nyugaton, sőt valamelyest az egész világon is, a spanyolok ezt nevezik ni-ni nemzedéknek, és szorosan kapcsolódik ehhez az ezer eurósok problémája.
A ni-nik azok, akik már nem tanulnak, és még nem dolgoznak, otthon élnek, stb, unásig ismételt probléma. Az ezer eurósok egy fokkal jobban jártak, általában van munkájuk, csak épp nem a képzettségüknek megfelelő, és ők is úgy érzik, abból a fránya ezer euróból nem tudnak egyről a kettőre jutni. Most hagyjuk, hogy az ezer euró nálunk megváltás lenne: a nyugati sirám itthon nagyjából a 90 ezer forintnak megfelelő fizetésre fordítható le.
Hadd hozzászóljak hozzá az amúgy túltárgyalt kérdéshez, némileg a kritizálókat kritizálva, megvédve a nyolcvanasokat, másrészt a rinyálás felhagyására kérve mindenkit, Kontra Műhelyestűl ésatöbbistül. Persze kutatni lehet magunkat, de ne legyünk nyafogós kislányok. Előre leszögezem, hirtelen nem tudok sok pénzből lebonyolított egzakt kutatásokra hivatkozni, úgyhogy félig-meddig kénytelen vagyok a saját benyomásaimra támaszkodni. Ez van, aki minden kérdésben csak felmérések átböngészése után hajlandó megnyilvánulni, az inkább bele se kezdjen.
Szóval, kedves beszólogatók: munkát találni nem egyszerű, a többség meg nem megy el doktorizni, elvégzi az egyetemet, főiskolát, aztán kezdene dolgozni. Egyszerűen marhaság, hogy a nyolcvanasok nem akarnak melózni, és direkt tolják ki a tanulási időszakot. Sőt, csomóan már tanulmányaik alatt is dolgoznak (állandóan vagy szakaszosan, mindegy), többnyire nem vezető közgazdászként, hanem eladóként, pultosként, árumozgatóként, ilyesmi. Ez okoz némi nehézséget az idő beosztásában, ám pozitív hatása is van: a kétkezi munka is nemesít, és alázatra oktat. Hasznos nehezék ez a szárnyaló bölcsész lábán. A munkakereséssel kapcsolatos egyéb nehézségeket már kitárgyalta a kollegina meg mások is.
Tapasztalataim szerint az sem igaz, hogy otthon akarnánk lakni. Az egyetemi kollégium nem saját háztartás, de teremt némi önállóság-igényt, az albérletről nem is beszélve. Nyilván sokan vannak felnőtt gyerekek, gyernőttek meg mittoménmik, ám az életet matinéidőben rendezett, medencés elektropartikon végigmulatni akaró brókerek és menedzserek már jóval előttünk megjelentek a színen. Szóval szerintem az is marhaság, hogy ne akarnánk önállósodni. Sőt, szerintem kifejezetten rontja mindenki önbecsülését, ha anya tartja el 30 körül (legalábbis remélem, hogy rontja). Lehet mondani, hogy vegyünk lakást hitelre, csak nem fogunk kapni.
Az, hogy a nemzedékem a kiszámíthatatlanságra hivatkozik házasság és családalapítás-ügyben, meg az, hogy Kopp Mária kutatásai szerint sokkal több gyermekre vágyunk, mint amennyi végül meg is születik, és az, hogy a magyar fiatalok többsége a házasságot tartja ideális életformának, azt mutatja: igenis, nem akar örök gyerek maradni a nyolcvanas évek szülötte. Örülnék, ha a kedves idősebb jómunkásemberek nem kezelnének minket degeneráltként. Vagy ha igen, ne sértődjenek meg a hasonló viszont-viszonyuláson.
Na de (kedves nyolcvanasok), ehhez tenni is köll: lehet, hogy a véleményem populista és nem elég szofisztikált, de munkát keresni kell, ha nincs olyan, ami passzol a végzettségünkhöz, akkor olyat, amilyen van, ha keveset fizetnek, keveset fizetnek (és/vagy lehet szervezni a külföldi, ótvar munkát, itthoni mérce szerint sok pénzért). Szart lapátolni is többet ér, mint a mentálisan is leépítő semmittevés (ezért jó ötlet szerintem, hogy megszüntetik azt, hogy csak a végzettségnek megfelelő munkát köteles mindenki elfogadni a munkaügytől). Emellett ugyanakkor be kell látnunk, amikor a munkára szólítjuk fel a népeket, hogy bizony nem feltétlenül önhibájából nem kap munkát a végzett nyolcvanas. Egyik ismerősöm gépészmérnökit végzett, emellett van buszvezetői jogsija, viszont mindkét meló olyan, hogy csak x év gyakorlattal vesznek fel, így most pultos (pedig örült volna, ha sofőr lehet a BKV-nál, tényleg). Akármilyen álláshirdetést látok (keresni nem keresek semmit, hál'Istennek van munkám), mindenhol elvárják, hogy nemtommennyi tapasztalat legyen a delikvens háta mögött. Kérdés, hol fogja megszerezni, ha ez eleve mindenhol elvárás.
Eddig a legtöbben el is jutnak. A kiszámíthatatlanság meg az egy helyben topogás az, ami bosszantja a népeket. Mit lehet itt tenni? Hát, az van, hogy ha azt várjuk, hogy majd egyszer sok pénzünk lesz és kiszámítható lesz a világ, akkor életünk végéig várhatjuk.
Elköltözés: szerintem egyedülálló fiatalnak akkor van értelme elköltöznie otthonról, ha egyben beruház egy olyan lakásba, amibe később legalább ketten, esetleg hárman is elférnek majd (ehhez kell valamenyi zsozsó). Más eset, ha nem otthon dolgozik az illető, és kénytelen albérelni valamit. De miért is kéne elköltözni egyedül, csak azért, hogy el legyünk költözve? Akkor már félre is lehet tenni azt a pénzt.
Ha pedig megtaláltad életed párját, akkor vágj bele, házasodj meg és alapíts családot! Le kell adni az igényszintből? Ez van. Együtt kell élni a szülőkkel? Lehet. Biztos nem könnyű, de azért nem csak hátránya van ennek, hanem előnye is. Mint a régi, klasszikus nagycsaládoknak (mondjuk van olyan hely, ahol ez nem működne: a panel ehhez túl szűkös). Besegítenek, bébiszitterkednek, ilyesmi.
Ez egyébként szüleink nemzedékének sem ismeretlen dolog. Speciel részünkről elég sokáig laktunk egy fedél alatt nagyszüleimmel, valamint édesapámék testvéreinek családjaival. Persze akkor még csak egy, esetleg két gyerek volt a többi családban. Meg volt hozzá egy nagy ház, de mégis egy-másfél szoba jutott mindenkire, plusz közös konyha, közös fürdőszoba (ok, volt egy kis szobakonyhás-fürdőszobás tetőtéri lakásocska is). Aki építkezésbe fogott szüleink korosztályánál, az jó negyvenes éveire fejezte be a házat (Csapd le csacsi). Sőt, van olyan ismerősünk, aki ismerősöm folyamatosan építi, 25 éve. Nem volt tehát olyan Kánaán korábban sem, mégsem lett mindenki lelki beteg.
Ha negyven éves korodig vársz a családdal, hatvan leszel, amikor a gyereked húsz. És ő már nem számíthat majd a te nagyszülői segítségedre. Ideális esetnek ideális, de mégis téves elképzelés, hogy először megteremtjük az anyagi biztonságot, aztán jöhet a család. Az anyagi biztonságot együtt kell megteremteni. Egyébként beláthatatlanul jobb körülmények közt alapíthat bárki családot ma itthon, mint a nagy átlag a történelmünk folyamán. Az a gyanúm, hogy hosszú távon korábban sem volt a világ kiszámítható. Szóval, az ilyen egyébként érhető elvárásokból le kell adni. Ha nagy a mellényünk, ne rinyáljunk, hanem igazítsuk magunkhoz a világot. Ha ez nem megy (márpedig ez a helyzet), akkor meg igazodjunk mi az igényeinkkel a valósághoz.
Summa summarum: ha lett meló, akármilyen kicsit fizetéssel is, van kit elvenni/van kihez hozzámenni, és van nektek hely otthon, akkor tessék belevágni. Mégoly érthető kifogásokat könnyű találni, az idő viszont telik. Egyébként meg közhely, de mégis: sokkal könnyebb valakivel együtt megküzdeni az élet nehéz dolgaival, mint egyedül. Sőt, lehet, hogy együtt már nem is tűnik mindez olyan leküzdhetetlen egzisztenciális problémának. Akkor meg? Mire várunk?