Jó pár hónapja ping-pongoznak a sajtóban a nyolcvanas nemzedék témájával, és minden érintett társaságban előkerült már a vitatéma, a „már megint kirúgtak tőlünk két embert” kezdetű blokkhoz kapcsolódva. A nyolcvanas nemzedék tagjai – meg a kicsit előttük, meg a kicsit utánuk születettek – viszonylag sokan vannak, és viszonylag nagyot szívtak, szívnak. Ne, kérem, ne ciccegjünk, nem csupán a nyolc osztályt végzett srácokról beszélünk, hanem most már az értelmiséginek titulát egyedekről is.

 A nemrég megjelent cikkekben pánpéternek, bumeránggyereknek, gyernőttnek, pszichológiai esetnek és hasonlóknak tituláltak minket, némely esetben úgy, hogy a szerző sorai közül érződik: semmirekellő ösztöndíjélvezőknek, vagy otthon tévét bámuló mamakisfiának képzeli a generációnk legtöbb tagját. Ha nem hallanánk minden nap azokról az anyagi gondokról, amik a nyolcvanasokat (is) sújtják, röhögnénk is egy jót ezen.

  Bő lére eresztett személyes példák helyett csak annyit: tizenkilenc évesen kezdtem el dolgozni, egy benzinkúton, mert nem vettek fel az egyetemre. Aztán felvettek, elvégeztem – de közben pultos voltam, recepciós, titkárnő, stb. A tanulás legtöbbünk életében fontos (kitörési) pont volt, akinek értelmiségi szülei voltak, azért, akinek meg nem értelmiségi szülei voltak, azért kapta állandóan a mantrát: „tanulni kell!”. Ez így rendben is van, csakhogy annyian lettünk felsőfokú valamivel rendelkezők ebben az országban, hogy a kezdeti jó széria után most mindenki itt tátog, mint több ezer ebihal egy miniatűr pocsolyában.

  Aki el tudott helyezkedni anno, ma már közel sem biztos, hogy állásban van, és ha van is munkája, akkor egy valamit nem tud megtenni – pedig nagy társadalmi és szülői elvárás –: házat/lakást venni, családot alapítani. Ápolónőtől kezdve, a jogászon és a borászon át a fejlesztő informatikusig sokféle embert ismerek, de töredékük tudja a jövőjét megalapozni. Lehet azt mondani, hogy túl sokáig élünk otthon, vagy túl sokáig tanulunk – de mit is tehetnénk ezek helyett? Nehogy azt gondolja itt bárki, hogy olyan marha vicces dolog nyolc éve minden hónapban súlyos összegeket kidobálni az ablakon albérletre. Öröksége, vagy apuéktól kapott lakása meg keveseknek van.

  Van egy civil kezdeményezés, amiről szintén sokat lehetett olvasni mostanság, a Kontra Műhely. Szociológusok, művészek, önkéntesek igyekeznek összehozni a nyolcvanasokat, megoldásokat keresni a problémákra. Az ő egyik kutatásukból, pontosabban Kocsis Andrea kutatásából kiderül, hogy míg a kérdésekre válaszolók 90 százaléka szexuálisan érett és 76 százaléka önálló politikai véleménnyel rendelkezik, addig anyagi értelemben csupán 50 százalékuk független és csak 33 százalékuk vezet önálló háztartást. Ja, és nyilván nincs még gyereke, mert, ugye, így hogy is?

  Jó pár évvel ezelőtt láttam a 101 Reykjavík című filmet, amiben a harmincas főszereplő az anyjával lakik – de tök nyugodtan nézi a pornót egész nap, mert a postás minden hónapban hozza a szép összegű munkanélküli segélyt. A nyugati szociológiában és a pszichológiában ismert jelenség az, ami nálunk is zajlik épp, hogy a kirepülő fiatalok nem tudnak olyan gyorsan és egyszerűen önállósodni, mint az előző generációk. Persze nálunk mástól terhelt a helyzet, mint nyugaton. Mi egészen máshogy voltunk kénytelenek felnőni, mint a szüleink, vagy a külföldi haverok. Gyerekek voltunk, mikor a rendszerváltás megtörtént, és nem is pusztán a politika, hanem a minket körülvevő világ drasztikus változásaira nem tudtunk/tudunk gyorsan és magabiztosan reagálni. Ahogy az idősebbek közül is sokan belebuktak ebbe. A szüleinktől kapott minták, és erkölcsi, szociális sarokpontok egy idő után már nem segítettek az eligazodásban, és rá kellett jönnünk, hogy mindent a saját bőrünkön fogunk megtapasztalni, elszenvedni – tanácsot kérni alig van kitől, nincs tervezhetőség, nincs minimális bizonyosság sem, főleg, ha például munkakeresésről van szó. Emellett vigasztaló, hogy szabadon utazhatunk, vagy jóval nyitottabb a gondolkodásunk, de attól, ugye, nem lakunk jól.

  A Facebookon azon a csoporton kívül, ahol az Antall József halálakor Kacsameséket nézők tobzódhatnak, megjelent egy másik, ahol a 35 körüli állástalanok bizonyítanák, hogy igenis szükség van rájuk ebben az országban. Közben meg pár napos hír, hogy a Tárki friss felmérése szerint húsz éve nem akarták ennyien – a felnőtt lakosság hatoda –, hosszabb-rövidebb időre elhagyni Magyarországot, mint most. Nem mintha külföldön jobb lenne, hiszen többségünkben itt szeretnénk boldogulni, de ha már úgyis valami trágya munkát kell elvégezni diplomával a zsebünkben, akkor olyan helyen tennénk, ahol megfizetik, megbecsülik az erőfeszítéseinket, és nem megy 15 fok alá az évi középhőmérséklet. A „mindenkinek ott kell boldogulnia, ahova született” szlogen már akkor sem ér, ha szeretem ezt az országot, mert itt keresek munkát egy éve, és nem találok. És még nem beszéltünk a nálunk fiatalabbakról, akik, úgy fest, nem ugyanolyanok, mint mi, de hasonló problémák elé néznek.

  Tudható, hogy a kormányzatnak lesz/van ifjúságpolitikai koncepciója, amit még nem ismerünk, de most kéne belendülni – soha jobbkor. Különben ebből megint kitántorgás lesz. Nem millióan, és nem látványosan, de el fognak menni, mert egyszerűbb, mint negyven évvel ezelőtt disszidálni, és mert nemcsak a perspektívák kuszálódtak össze, vagy vesztek el, hanem a javulásban való hit is szépen lassan elfogy.