A 2010-es közoktatási törvény már akkor ráncolta a homlokokat, felvonta a szemöldököket, amikor még el sem kezdték írni. Azóta vettek is el belőle, tettek is hozzá, de a tervek szerint április 20-án végre a kormány elé kerül. Hoffmann Rózsa és titkos társasága sok mindenre kitér – szerintem még így is nagy hiányosságai vannak –, de most csak a tankötelezettség témakörére, illetve a diákokat közvetlenül érintő tervekre koncentrálnék.
Amitől ma ennek kapcsán hangos a sajtó, az az, hogy a gyermekek óvodai gondozását 3 éves kortól kötelezővé tennék. Az akció legfőbb, régi akadálya, hogy az óvodai férőhelyek egy-két településen már enélkül is kuriózum számba mentek. Az intézkedés jótékony, vagy kártékony hatása azon múlik, milyen az az otthon, ahonnan a kicsit kiragadnák. Sajnos épp az elmaradottabb, szegényebb területeken lakóknak lenne szüksége állami segítségre (ilyen téren is), ahol viszont fokozottan szükség van a gyermekóvó intézmények bővítésére, új épületek felhúzására. Hogy az állam honnan varázsolja majd elő az ehhez szükséges forrást, arról nem szól a fáma.
A törvény első tervezetének vitaanyaga szerint az általános iskolákba induló hatévesek iskolaérettségét mozgó, vizsgálati eszközökkel felszerelt kisbuszokban ülő utazó szakértők döntötték volna el, a tanulásra egyelőre alkalmatlannak bizonyuló nebulókat nulladik évfolyamba küldték volna. Mivel ez a verzió több kérdést vetett fel, mint ahány választ adott, eltörölték. Jelen állás szerint hétévesen mindenki köteles padba ülni, fejlettségi, érettségi szintje alapján azonban normál, gyógypedagógiai vagy iskola-éretlen csoportba kerülne. Emlékszem, amikor én általános iskolába jártam, valami hasonlóval próbálkoztak a matematika területén zseniálisnak, illetve menthetetlennek bizonyulókkal. Eredményeink alapján szeparáltak minket három csoportba - én a legrosszabbak közé kerültem. Az évek alatt a sok gyenge tanuló a kevés jóra negatívan hatott. Elméletileg volt átjárhatóság, mégis, akárhogy pedáloztunk, vagy éppen lustálkodtunk, végzésünk évéig nem tudtunk kikecmeregni csoportunkból. A tanár eleve beskatulyázta eredményeimet, bizonyítványomba nem feltétlenül az a jegy került be, amit érdemeltem. Ma egy főiskola ösztöndíjas, gazdasági szakos hallgatója vagyok, több évfolyamtársamat én korrepetálom matematikából.
Lépjünk egy szintet, lássuk mi lesz a jövő középiskolásainak sorsa. Hoffmann Rózsa –francia-orosz szakon végzett pedagógus – fokozottan támogatja a gimnazisták nyelvtanulását. Két kötelező idegen nyelv mellett a középiskola utolsó éveiben egy harmadikat is előírna, sőt legalább egy további fakultatív tanulásához szükséges feltételeket is elvárná az intézményektől. Az 11-12. osztályosok persze már javában a továbbtanulásra, a záróvizsgákra készülnek, nem tudom, milyen eredménnyel ugranak majd neki egyébként is strapás napirendjük mellett egy plusz idegen nyelvnek. Az államtitkár asszony nagyobb hangsúlyt fektetne a testnevelésórákra is.
Ez még nem minden, az érettségi előtt álló jó tanulót ennél is tovább terhelnék. A törvényben előírnák, hogy a 9-12. osztályos diákok húsz százalékának évente indulnia kellene valamilyen országos tanulmányi versenyen. Namármost kétfajta ember létezik: aki lelkesen részt vesz bizonyos projektekben (ez tudományos állítások szerint átlagosan egy heterogén közösség 10 százaléka), és aki eleve elhatárolódik a kötelező, vagy őt kevésbé érdeklő feladatoktól. Utóbbi a tinédzsereknél gyakran daccal, áthatolhatatlan lila köddel párosul. Egyszerű a konklúzió: aki akart, az eddig is versenyezhetett, aki nem akart, az ezután sem fog sikeresen teljesíteni.
Vajon egy ilyen órarend mellett lesz olyan nap a héten, amikor a diákok hazaérnek vacsorára? És akkor még örüljenek, hogy a hatodik érettségi tárgyról útközben sikerült megfeledkezni.
További köz-szkepticizmusnak örvendő pont a tankötelezettség felső korhatárának alacsony meghúzása. A Széll Kálmán-tervben még 15 éves korról olvashattunk ennek kapcsán, a legfrissebb közoktatási törvénytervezetben már 16 év szerepel. A ma hatályos jogszabály alapján ha valaki a kötelező 18 évnél előbb szerez szakmát, az befejezheti tanulmányait. Adott esetben 17 évesen végez, hiszen az általános iskola után a legrövidebb szakképzés, amire jelentkezhet, három éves. Ha tehát valaki 16-17 évesen csak 8 osztállyal rendelkezik, akkor feltételezhetően tanulási, szociális, egyéb gondokkal küszködik. Lehet, hogy időre lenne szüksége. Lehet persze, hogy újabb két év alatt sem jut többre, azonban ha a tankötelezettség megáll 16 életévnél, egészen biztos, hogy a lemaradt gyerek nem fog tovább próbálkozni. Iskola nélkül az ilyen típusú fiatal utcára kerül, egyre gyorsul lefelé a lejtőn. Szinte biztos, hogy végzettség nélkül az állástalanok egyébként sem alacsony számát emeli majd, munkaviszony híján persze támogatásra nem jogosul. Egészen egyszerűen tehát, ami Angliába működik, azt egyáltalán nem biztos, hogy ma Magyarországon működni fog. A délutáni kibeszélő show-khoz és az esti Való Világhoz természetesen bőven elég néhány év iskolapad, de hogy a technika fejlődésével egyenesen arányosan egyre kevésbé lesz elég a fizikai erő bármilyen munkára, az egészen biztos.
Hoffmannak hála, ismét van tehát miről vitatkoznunk. Mehet a tipp-mix, honnan lesz pénz óvodákra, hogy kerülik majd el a megbélyegzést az első osztályosok kategorizálása után. A napi 24-ből mikor telik a plusz tanórákra, hogy kerül szakma a hátrányos helyzetű fiatal kezébe. Persze a passzívabbak akár hátra is dőlhetnek, és nézhetik tovább a cirkuszt, majszolhatjuk a kenyeret.
