Ma ötven éve repült az űrbe Jurij Gagarin. Vagy nem ma. Vagy nem is volt az űrben. Vagy valaki megelőzte őt. De tegyük fel, hogy igaz a sztori. Már az űrkorszak hajnalának megcáfolt vagy megcáfolhatatlan legendái világossá teszik: ez volt a huszadik század mítosza. De legalábbis a mítoszok közül az egyetlen pozitív történet. Ötven éve tart az űrkorszak, de egyre több jel utal arra, hogy a hőskorszak végképp lezárult. Utánunk a vízözön meg a robotok.

  Ötven éve repült az űrbe Gagarin. Rég volt. És a régi dolgokból csak a szépre emlékszünk. Nem gondolunk a legvadabb hidegháború időszakára, a harmadik világháború fenyegető árnyékára és a Bombától való kollektív félelemre. Pedig ezek nélkül nem született volna meg az űrkorszak sem.

  Gondolunk viszont a Hamburgban edző Beatlesre, Elvisre, a rohamosan fejlődő Nyugat-Németországra, az amerikai álom legszebb, jóléti éveire és a hatalmas bálnaautókra. És arra, hogy a Vasfüggöny miatt a magyarok ebből kimaradtak. Kivéve néhány tudós magyart, akik részt vettek a hidegháborúban, annak jobbik oldalán.

  Az első űrbe juttatott eszköz és ember gólját viszont a Szovjetunió lőtte be, és nem csóváljuk a fejünket, nem ejnyebejnyézünk. Lajka kutya, Gagarin, Tyereskova, Neil Armstrong és Buzz Aldrin mind hősök voltak. Mind megvalósítottak valamit az emberiség kollektív álmából, függetlenül attól, melyik zászló alatt álltak. És még egy csepp embervér sem tapad a kezükhöz, nem úgy, mint a konkvisztádorok vagy az angolszász felfedezők egy jelentős részéhez.

  Egyvalami viszont közös volt mindannyiukban: az új határok meghódításának vágya.  „We stand today on the edge of a New Frontier” – mondta Kennedy elnök a nyilvánosság előtt, és mondhatták szovjet párttitkárok és tudósok a nyilvánosság teljes kizárásával. S hiába beszélünk egyrészt Amerikáról, másrészt a Szovjetunióról – mindkét szuperállam korabeli törekvése az egykori európai ember ideáljában gyökerezik. Menni előre, kérdéseket feltenni és azokat megválaszolni, áthajózni a tengeren, eljutni ismeretlen partokig és még azokon is túlra – ez volt Európa egyik küldetése évszázadokon át.

  A másik pedig az önazonosság megtartása és megtartatása volt: ellenállni a mindig tovább haladni akaróknak; az örök progresszíveknek; figyelmeztetni a már megtalált, s aztán később lesajnált saját értékeink fontosságára. Ebből az örökös, sokszor véres huzavonából, guelfek és ghibellinek, pápisták és protestánsok, felvilágosultak és reakciósok, progresszívek és konzervatívok örökös perpatvarából bontotta ki magát aztán a szabadság tere, amely olyan értékes, s mégis sokak által alulértékelt kiváltsága a nyugati civilizációnak. Egyik oldal sem lett volna képes önmagában megteremteni azt.

  Ebből a szabadságból profitált aztán a tudomány is, amely megteremtette a lehetőségét annak, hogy Gagarin rövid kirándulást tegyen az űrben. A paraszti származású, de kiváló pilóta Gagarin költői avagy tudományos kifejezések nélkül, egyszerű tőmondatokban számolt be négy nappal később az utazásáról: „A Föld felszínét borító felhők nagyon láthatóak, és az árnyékukat is határozottan lehet látni a földön. Az ég színe teljesen fekete. A csillagok ebben a fekete háttérben valahogy fényesebbek és tisztábbak. A Földet karakteres kék fényudvar veszi körül. A fényudvart különösen a horizonton lehet látni. Világoskék színből a kék gyönyörű mélykékbe olvad, majd sötétkékbe, lilába, és végül teljesen feketébe”.

   Aláfestés a Boards Of Canadától

  Sokáig terjedt a pletyka, hogy Gagarin az űrben azt mondta: „Én nem látok innen semmilyen Istent.” Az űrhajós egykori barátja, Valentin Petrov 2006-ban elárulta, hogy a mondatot valójában Hruscsov találta ki. Ötven év telt el az utazás óta. Azóta elképesztően sokat megtudtunk az űrről – és ebből újra kiderült, hogy mennyi minden továbbit nem tudunk még róla.

  Az emberiséget megérintette a végtelenség, de mintha ma már kevésbé érdekelne minket az, hogy mi van körülöttünk. Embert a hetvenes évek óta nem küldünk a Holdra, idén lezárul az űrsiklóprogram is. Obama már rég bejelentette az űrkutatásra fordított összegek megkurtítását. Ragadunk le a földhöz, de legalább marad a műholdas tévészolgáltatás, és az egyre több információt szállító műholdak bolyongása a Naprendszerben és azon is túl.

 
Pár napos fotó a Merkúrról

  Az ember viszont egyre kevésbé szükséges az űr felkutatásához. Jól van ez így? Azt írja ma Tóta, és ebben igaza van: „Az űrhajózás elsorvadása nemcsak gazdasági és nyersanyag-problémákat hoz, hanem mentálisakat is. A bezártság senkinek nem tesz jót, egy fajnak sem. Eltompul, közönyös lesz, magába fordul. Motivációja megcsappan, a valóság felfedezését butácska mesékkel pótolja, sci-fi helyett fantasyt majszol, a csillagokkal a horoszkópja az egyetlen kapcsolata. Az a kisebb baj, ha viszonylag keveset tudunk a világegyetemről, de ha már nem is érdekel, az a klinikai agyhalál”.

  A világűr felfedezése nem cáfolta és nem is igazolta Isten meglétét. Egyre inkább megismertük viszont a saját helyünket ebben a felfoghatatlanul óriási és komplex világegyetemben. S mindig jó, ha tudjuk, hogy hol a helyünk. Talán jobban odafigyelünk erre a vékony kis sávra – alig száz kilométernyi légkörre és pár kilométer mély, tűzön úszkáló kőzetre, ami a mi világunk. Hello Gagarin!