Nincs igazi magyar képregény  - panaszolhatták a Random Magazin megalkotói. És csináltak. A magazint néhány lelkes magyar képregényes alapította, akik egyszerűen fórumot kerestek alkotásaiknak. Digitális magazinról van szó, csak PDF-ben érhető el.

  A hosszabb képregény tipikusan printbe illő műfaj, szívesebben nézegetném a cuccot papíron, minthogy úriasan fel kelljen csapnom az Adobe Readert, de hát arra nyilván nincs pénz. Pedig máshol egyáltalán nem érvényesül a kispénzkisfoci: igényesen megtervezett címlap király grafikával, viszont kevésbé menő gamer-stílusú logóval. Fogyasztható, igényesen elkészített terméknek tűnik, levenném a polcról.

  A Random első számában öt képregény, változó minőséget közvetítve ad át valamit az alkotók fantáziájából. Nehéz műfaj a képregény a reményteli kezdők számára: kellenek frankó rajzok, koherens történet, értékelhető karakterek, és leginkább lendület. Az összképnek az asztalra kell csapnia, hiszen enélkül senki nem fog végigolvasni egy n+1 oldalas langyos firkálmányt.

  A kezdő Város legendái az urbánus Jézust személyesíti meg, aki móresre tanítja a helyi BKV korrupt igazgatóját. A soványabb verziójú Hagyó Miklós nem parizerre, hanem lotyókra költi a cégtől ellopott gubát, de a buszok továbbra sem mennek. Jézus egy önjelölt rendtevő, aki fittyet hány az állami erőszak-monopóliumra, de elhozza az igazságot a kisembereknek: szívózik a kínaiakkal, megfenyegeti a korrupt igazgatót, bevédi a melegeket, stb. A történet nem túl szimpatikus, sőt: leginkább idegesítő. A buszok viszont legalább járnak a végére. A rajzok nem rosszak, bár a képregény Megváltója kicsit hasonlít némely csövesre a Blaháról, az igazgató meg valami pattanásos rendszergazdára.

  Az Árnyékfaluról sok releváns információval nem szolgálhatok: nem szeretem a klasszikus fantazmagóriákat. Nehezen viselem ha valaki trollokkal, orkokkal, műmájer sárkányokkal, szerepjátékokkal mindenféle nehezen meghatározható lényekkel házal. Star Wars kivétel. Tolkien nem. Néhány oldal után a rajzok kissé semmilyennek tűntek, egy fantasyhez ennél kidolgozottabb látványvilág dukál.

  Jöjjön a café postnuclear, amely a legtöbb ötletet hordozza magában. Miután a NATO lebombázta a paksi atomkomplexumot és a Csepeli Vasműveket, csupán a kádárista civilizáció morzsái maradtak. Oké, ilyen szempontból lehet, hogy jobban jártak mint mi, de azért mégiscsak. A hősünk szofit szív, anyázik, orionos pólóban jár – egy igazi kádárista huligán. A TIR-es matricák, Barkasok, Twin Spark trabik világában egész élvezetes kis barangolást lehetne tenni. De nem lehet, mivel a főhős jellemzően az a gimis arc, aki fakardozott és lábbal kapcsolta fel a villanyt. Szóval van keménykedés, szocreál díszlet, még több keménykedés, unalmas kurvák meg egy üveg Johnny Walker. A rajzok kifejezetten jók, folytatás következik.

  A Rossz Bőr is egy folytatásos történet első része, egyértelműen ez a legjobb. Hősünk újonc egy vandalizmusra szakosodott scene bandában, akikkel eljár kirakatokat törni-zúzni. A bandában az új fiú számít a kis gyökérnek, aki még nem tört be semmit. Hát most megmutatja. Összetöri egy kínai bolt kirakatát és – ahogy az a chino klisékkel lenni szokott – egy drága vázát is. A scenesterek egy időre elégedettek. Kedvenc külvárosi suttyónk ezután még válogatott balfaszságokat követ el a városban, megissza a kémcsőből a vegyszert és szenved. És majd meglátjuk. Kár, hogy töredezett a sztori, mert egész jó szociotrip lenne.

  Az alkotók igen sokat melózhattak a magazinnal, piros pont a kitartásukért. A képregények színvonala erősen ingadozik, a második szám nemsokára jön, reméljük progressziót tapasztalunk.