Namazu, az óriási harcsaisten, amely a japán mitológiában a földrengéseket okozza
Vissza kell térnem egy alapvető kérdésre: a földrengésekről van szó, melyek oly nyilvánvalóan nagy szerepet játszanak a nemzet életében. A „kéreg bizonytalansága”, ahogy az ország geofizikai állagát ily szempontból jellemzik, furcsa módon magára a japán karakterre is illik, utal ugyanis ez utóbbi merev felszínére, mely nem akar engedni a külső hatásnak - míg hirtelen be nem következik a nagy törés. A „kéreg bizonytalansága” hosszú vonalon ível Délkelet-Ázsiától a japán szigeteken át az Aleut-szigetekig északnak, onnét újabb ív lendül lefelé délnek, egészen pontosan Dél-Amerika alsó csücskéig. „Ez a zóna, - írja az Encyclopedia Britannica - számtalan földrengéséről és működő vulkánjáról nevezetes, innen származik népszerű neve is, a »Csendes-óceáni Tűzgyűrű«”. A Föld szeizmikus energiájának nyolcvan százaléka ezen az övön belül szabadul fel.
A japán szigeteket hét vulkáni lánc szeli át, ezek közül sok a történelmi múltban működött, nem egy ma is aktív. „Szeizmikus zavarok”, vagyis enyhe rázkódások, a szigetek némely helyein átlagban naponta négyszer fordulnak elő. Sokat csupán a műszerek jeleznek, de az átlagos rázkódást észrevenni a ház „megmozdulásán”, pár pillanatig tartó rezgésén is. Komolyabb rengésekre, melyek kivétel nélkül komoly pusztulást hoznak, átlagban hatévente egyszer kerül sor.
Magamnak az első földrengésélményben a Miura-félszigeten volt részem. Egyedül voltam a házban, írásba merültem - és akkor hirtelen megbillent alattam a padló, aztán újra... meg újra. Kicsit olyan volt ez az egész, mint amikor sima úton hajtasz, és a kocsid kereke az előbb még nem is látott mélyedésbe huppan. Kurtán, de riasztóan megrázkódott az egész faház, kétszer egymásután. Ösztönösen felugrottam, kirohantam a kertbe -, de inkább csak izgalmat éreztem, félelmet alig; csak úgy egy óra múlva kellett meglepetten tapasztalnom, hogy a kezem egyre reszket, mintha másnapos lennék. Megéltem a londoni légitámadásokat, egy V-2 kibombázott, ám ez a szinte jelentéktelen rengés egészen más volt. Új értelmet adott annak a frázisnak, hogy „kiment a lába alól a talaj”.
Nem vitás, meg lehet szokni. Öreg rókák mesélik, ők már a legparányibb rázkódásokat is észlelik, éspedig a csillár meglengésén, például, s hogy ilyesmi hetente legalább egyszer előfordul. Ám nem kell hozzá túl vad fantázia, hogy elképzeljük, miként befolyásolták a gyakori rezgések-rengések s az átlagban hatévente bekövetkező katasztrófák a japánok „természetszemléletét”. A Fudzsit szent hegyként imádják, Japán nemzeti jelképe is ez. A hagyomány szerint ez a közel 4000 méter magas vulkán, 600 méter mély kráterrel, hirtelen, egyetlen éjszaka alatt emelkedett ki a földből, s ugyanígy keletkezett a majdnem 600 km2 tükrű Biva-tó is, történt pedig mindez a nagy földrengéskor, Kr. e. 286-ban. Ilyen mérvű kataklizmának egész Japánt el kellett volna pusztítania; ám a legenda jól jellemzi Japán „katasztrófikus” természetfelfogását. Mivel a legtöbb ház fából épült - az ország területének ma is hatvan százalékát borítják erdőségek, s ezek aránya régen nyolcvan százalék volt -, már egy kisebb földrengés is jókora pusztítást végezhet; s mintha ennyi nem volna elég, ott vannak még a gyakori, tomboló-romboló tájfunok. Az egyik kedvelt japán mondás szerint az itteniek „öt elemi csapása”: „földrengések, tűzvészek, mennydörgések, áradások s az apák”. Arról majd később; hogy az apák meglepő módon miért kerülnek ebbe a sorba -, de a másik négy csapás mind a „kéregállhatatlanság” eredménye. Azt hiszem, igen hatékonyan befolyásolták a japán művészet alakulását, egyáltalán, a szigetország kulturális képzeteit. A természet túlságosan is ellenséges és riasztó, nem lehet „nyers állapotban” élvezni. Hogy esztétikailag elfogadható legyen, stilizálni kell, megformálni, miniatürizálni, a faragatlan realitást civilizált műtárggyá alakítani.
*
(Részlet Arthur Koestler A lótusz és a robot című művének Japánról szóló kötetéből.)