Sokáig – naívan – azt hittem, hogy ha van magyar közösség az elszakított területeken, ami rendben van/lesz, akkor az a felvidéki. A tömbszerű elhelyezkedés, a szórvány aránylag kis mérete, a határhoz való közelség és az ezzel járó kapcsolatok, Budapest, mint gazdasági, kulturális központ vonzása, elég lesz ahhoz, hogy a természetes asszimiláció megálljon. Amióta az elmúlt két évben a körképes kollégák szembesítettek a valósággal, elhatároztam, hogy a Felvidék ügyét a Mandineren újra és újra előhozom. Posztjaim apropóján kerültem kapcsolatba Vhailor kollégával, akinek kiváló bejegyzését a sajnos félelemmel várt népszámlálásról az alábbiakban teszem közzé:

  Szlovákiában nem egészen 2 hónap múlva népszámlálást tartanak. Megbízható becslések szerint 450-475 ezer lesz a magyarok száma 2011-ben, ami 2001-hez képest 50-75 ezres csökkenést jelent. A veszteség többnyire az asszimilációnak tudható be. Ez főleg az anyaországiak számára megdöbbentő, viszont aki csak egy picit jobban ismeri a Felvidék viszonyait az nem csodálkozik rajta. Dunaszerdahelyen, amely több mint 80 százalékban magyar város, a szülők majdnem 40%-a inkább szlovák iskolába íratja gyerekét. Ott, ahol a magyarság kisebbségben, vagy szórványban él, ez az arány még rosszabb.

  Sokan a felvidéki magyar politikusokat hibáztatják, viszont valljuk be magunknak, ha a magyar nemzetiségű szülők jelentős részének saját gyermeke identitásánál fontosabb, hogy 2-3 sarokkal közelebb járjon iskolába, azt nehezen lehet csak a politika nyakába varrni. És hogy hogyan néz ki a jövő, ha ez így folytatódik, talán mondani sem kell. Aki Dunaszerdahelyt akarja látni 20-30 év múlva, menjen el Galántára, Selyére, nézze meg, hogy mennyi magyar szót fog hallani az utcán, borítékolhatom: nem sokat. Nyílt titok ugyanis, hogy nem is annyira a szlovák elnyomás, hanem a felvidéki magyarok érdektelensége öli meg a magyar tannyelvű iskolákat. Ami most megy végbe a Csallóközben, az már évtizedekkel ezelőtt lezajlott Léva, Érsekújvár vagy Rimaszombat környékén.

  Mi az oka ennek? Az, hogy az 1945-47-ben terrorizált felvidéki magyarság gyakorlatilag már több mint 50 éve szellemi és fizikai önpusztítást végez. Köztudott például, hogy azokban a járásokban, ahol a magyar kisebbség jelentős számban él, alacsonyabb a népszaporulat és magasabb a halandóság, mint máshol, amihez még hozzájárulnak további negatív jelenségek is. A második világháború után ugyanis a felvidéki magyarok identitásukban meghasonlottak, a vagyonosabb, tehetősebb rétegek a lakosságcserének estek áldozatul, és a közösségek természetes vezetőik nélkül maradtak. Ez gyakorlatilag megtörte a felvidéki magyarság gerincét, és az itteni szocializmus egy teljesen atomizált társadalomra telepedett rá. Egy rövid sztálinista intermezzó után pedig elkezdődött a magyar etnikai tömbök fellazítása az iparosítás és a szocialista fejlesztés jelszavai alatt – lakótelepek építésével és szlovák nyelvterületről jövő munkások letelepítésével a városokban. Talán nem meglepő, hogy ez a folyamat a rendszerváltás után is folytatódott, amikor az ipari parkokat lehetőleg a (volt) szlovák-magyar nyelvhatár északi peremére, vagy kimondottan szlovák nyelvterületre telepítették. 

  Ennek a fellazításnak messzemenő hatásai voltak az identitásában amúgy is meggyengült felvidéki magyarságra. Ha csak a saját környezetemet nézem, számtalan olyan embert ismerek, akiknek nagyszülei még alig tudtak szlovákul, de vagy már ők maguk is szlovák iskolába jártak, vagy gyerekeiket szlovák iskolákba íratták. Amikor például egyszer anyaországi vendégem volt, akkor elhívtam őt a szőlőszomszédunkhoz, aki egy pár deci bor után elpanaszolta neki, hogy a fia azért nem tud magyarul, mert a (magyar) nagyszülők csak szlovákul voltak hajlandóak vele beszélni, és neki nem volt ideje megtanítani, de ismerek olyan politikust is, akinek (szlovák) veje tiltotta meg, hogy az unokájához magyarul beszéljen. És garantálom, hogy ezek nem elszigetelt esetek, hanem tömeges jelenség.

  Az atomizált felvidéki magyarsággal szemben egy önbizalomtól duzzadó szlovákság áll, amely erejét két tényezőnek köszönheti. Az egyik a szlovákság népesedési nyomása, amit természetes szaporaságának köszönhet. Elég csak, ha figyelembe vesszük, hogy míg Magyarország népessége az utóbbi 30 évben csökkent, addig Szlovákiában csak az ezredforduló után kezdett némiképp stagnálni. Ha pedig ezt a folyamatot 1910-től vizsgáljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a szlovák etnikum 100 év alatt majdnem megduplázta lélekszámát, míg a Kárpát-medencei összmagyarság alig gyarapodott 15-20%-kal.

  A másik említett tényező a történelem adta kedvező lehetőségek egész sorozata. A szlovákoknak ugyanis a XX. században mindig sikerült az adott pillanatban a jó oldalon állni. A két világháborút megnyerték, méghozzá úgy, hogy többnyire a vesztesek oldalán harcolták végig. Ennek köszönhetően több vagyonszerzési hullámban is részük volt – 1918-19-ben a magyarok, 1938-ban a csehek, 1941-42-ben a zsidók és 1945-47-ben megint a magyarok és a németek kárára. Az, hogy nekik a kisebbségekkel szemben mindent szabad, hogy a nagyhatalmak ezt mindig elnézik, erősen beleivódott a szlovák köztudatba. Nem egész egy évszázad alatt sikerült megszabadítaniuk szállásterületüket a németektől, zsidóktól, csehektől, és a ruténektől (akiket többnyire asszimiláltak), ezért irritálja őket, hogy még mindig él a szlovák nemzetállam területén egy számottevő magyar kisebbség. Ez a soviniszta alapállás szinte természetesnek számít a szlovák társadalomban. Sok anyaországi, és néhány felvidéki ismerősöm ezzel kapcsolatban gyakran azzal próbál érvelni, hogy vannak a nacionalista meg vannak a normális szlovákok, esetleg, hogy csak a politikusok szítják a feszültségeket. A baj ezzel az érveléssel csak az, hogy amikor ők leülnek a normális szlovák barátaikkal, akkor mint magyarokkal beszélnek velük, és nem mint szlovákokkal. Nem az a fontos, amit nekik mondanak, hanem amit egymás közt beszélnek. Én csak azt tudom nekik javasolni, hogy ha akcentus nélkül beszélik a szlovák nyelvet, akkor próbálják a beszélgetést valamilyen érzékeny témára terelni, anélkül, hogy elárulnák nemzetiségüket. Saját tapasztalat alapján állítom, hogy már nem egy ilyen esetben kibújt a szög a zsákból. Voltam olyan rendezvényen, ahol szlovák ismerőseim egy magyarországi(!) srácot szólítottak fel, hogy itt ne beszéljen magyarul, hogy ez itt nem illik. De történt már olyan eset is velem, hogy amikor egy amúgy normális évfolyamtársat vittem haza Nyitrára, a kocsiban egy szívélyes kötetlen beszélgetés közben azt mondta nekem, hogy neki senkivel sincs baja, se a buzikkal, se a cigányokkal, se a csehekkel, csak a magyarokkal, azokat legszívesebben átdobná a Dunán. Nekik ez természetes, ahogy ezt Vladimír Mináč, a szlovák szocializmus egyik főideológusa, és a Matica Slovenská elnöke már 1965-ben papírra vetette: „Sok évtizeden keresztül elsősorban azzal léteztünk, hogy elrugaszkodtunk a magyaroktól, hogy nem adtuk meg magunkat, hogy rajtuk kívül és ellenükre éltünk: ez a magatartás létünk lakmuszpapírja.”

  A szlovákoknak ez a természetes és a történészeik, meg a tanáraik pedig tesznek is róla, hogy ezt a természetes hozzáállást a megfelelően legyártott történelemszemlélettel együtt az ifjúság magáénak tudja. Az így nevelt tömegek pedig mindig kitermelik saját vezetőiket, akik a tömeg eszméit, akaratát öntudatlanul is képviselik. Ezért ne is csodálkozzunk annak, hogy gyakorlatilag az egész szlovák politikai elit azonnal összefog, ha szlovák nemzetállami érdekekről van szó. A szlovák nemzetállam területén élő magyar kisebbség asszimilálása pedig kiemelt nemzetállami érdek.

  Bárhogy is nézzük, ebben a harcban vesztésre állunk, és az asszimilációt rövid/középtávon sem a (javasolt) kisebbségi nyelvhasználat bővítése, sem a (még mindig tiltott/szankcionált) kettős állampolgárság nem állítja meg. Mert ezek többnyire csak szimbolikus jelentőségű gesztusok, de még az ilyen apróságok is képesek alapjaiban megrázni az amúgy demokratikus, liberális szlovák kormánykoalíciót. Az idő nekik dolgozik, és ők ezt tudják, a különbség a demokraták és a nemzeti-szocialisták között csak abban van, hogy míg az előbbiek ezt a folyamatot csak nagy megelégedéssel tudomásul veszik, addig az utóbbi tábor mindent megtesz annak érdekében, hogy még rá is segítsen. Félő, hogy hosszú távon a szlovákoknak sikerül megvalósítani nemzeti ideáljukat: „Slovensko slovákom!”. Ne legyen igazam.