„Ennélfogva a legjobbak nem kívánnak pénzért uralkodni, sem megbecsülésért, sem az uralkodásból nyilvánosan fizetséget húzva zsoldosnak minősülni, sem tolvajoknak, az uralomból titkon hasznot orozva. És becsvágyból sem kívánnak uralkodni, nem lévén becsvágyók.” (Platón: Az állam)
Az első rész folytatása.
Hogy megértsük, miként jutottunk ide, szót kell ejtenünk az oktatás kulcsszereplőiről, a pedagógusokról, akiknek '45 utáni sorsa eldönti, hogy miképpen is alakul napjainkban az oktatás. Fenntartva, hogy minden korban születnek nagy kivételek, akik a lesújtó állapotok ellenére is képesek igazak és elkötelezettek maradni - az alábbiak egy egész hivatás pokolra szállásáról fognak szólni.
Miután a haladó baloldal számára 1945-ben - orosz tankok képében - eljött a Kánaán, szinte azonnal egy égető fontosságú kérdéssel kellett szembenézniük: hogyan és főleg kikkel neveljük az új, kommunista embert? Szerencsére nem voltak segítség, előkép nélkül, hiszen ott volt Anton Szemjonovics Makarenko, a nagy szovjet pedagógus munkássága, aki már a kora húszas évek óta foglalkozott a kommunista ember kikovácsolásának fáradságos munkájával. Ő, túl azon, hogy kovácsolt, nagy teoretikusként papírra is vetette tapasztalatait, okulásul az utókor számára. Sikerei világraszólóak voltak, a Cseka közvetlen felügyeletével működő intézményei ontották a kikovácsoltabbnál kikovácsoltabb ifjú-kommunistákat. Nevelőmunkája annyira sikeres volt, hogy iskoláiból kerültek ki a Gulágok közismerten mély humánummal megáldott őrei. Adott volt tehát a feladat, a módszer készen állt - még a Cseka is házhoz jött - már csak meg kellett valósítani a janicsárképzőket.
A feladat annál is sürgetőbb volt, mert a meglévő tanerők - a Horthy-fasizmusban szocializálva - teljességgel alkalmatlannak tűntek a feladatra. Még a társutas baloldal is csak problémákat okozott, képviselői makacs ostobasággal hajtogatták a jog, igazság, tudás szentháromságának tanait. Nem vették észre, hogy mindezek idejétmúltak és retrográdak, kizárólag jelzős szerkezetben felelnek meg a kor és az NKVD követelményeinek, úgyis mint: proletár jog, proletár igazság és proletár tudás, ámbár a „proletár” szónak azért mindig volt egy sajátos stichje az Újlipótvárosban. A jelzős szerkezet használata a maga egyszerűségében zseniális, ugyanis az ismertnek vélt fogalmak ezáltal eredeti jelentésüknek pontosan a fordítottját jelentik. Megindult tehát a szocialista tanerők tömegtermelése, a kommunizmus elragadtatását mindig is kiváltó futószalag-módszer elvei szerint. Áradni kezdtek a népi káderek.
Mindenféle képzés sajátossága, hogy feltételez valamiféle átadandó tudást - tartalmat, ha tetszik. Ez volt a másik probléma, amely a jeles modernizátorok előtt tornyosult. A régi könyvek és ismeretek tele voltak mindenféle nemkívánatos dologgal, ún. tényekkel, melyek - történelmi összefüggéseikből áltudományos módon kiragadva - veszélyeztetni látszottak a proletariátus múltjának szeplőtelenségéről szóló tanokat. Ez megengedhetetlen volt, új könyvek és tanmenetek kellettek tehát. Új embernek új könyv, világos. Sercegni kezdtek a pennák és kopogni az írógépek: új tudás-univerzum keletkezett, Ilyet még nem látott előtte a világ. Még az ábrázoló geometria tankönyveit is sikerült Sztálin-idézetekkel illusztrálni, a többiből pedig kigyomláltak mindent, ami ellentmondott a nagy narratívának, a közelgő megváltás, a proletárforradalom ígéretének. Mindenkinek javaslom, aki szippantani akar a kor haladó levegőjéből, hogy olvasson bele ezekbe a tankönyvekbe és gondoljon bele abba, hogy mindezt komoly arccal tanították a katedrákról és illett ugyanolyan komoly arccal meghallgatni, megtanulni és vizsgázni belőle.
Az új értelmiség képzésének beindításával párhuzamosan - melyhez immár minden adottnak tűnt - megtörtént a régiek megregulázása is, hiszen a proletár nevelés nem csak a gyerekekre, a felnőttekre is hat. Néhány bebörtönzés itt, néhány akasztás ott, vagy szerencsés esetben eltiltás a katedrától, és az oktatói kar uniszónóban harsogta az új időknek új dalait. Az egyházi iskolákat - a klerikális reakció viperafészkeit - bezárták, többnyire a tanárokkal együtt, és az ósdi falak között, ahol évszázadokig zengték Isten dicsőségét, felhangozhatott az internacionálé.
A tanár- és tanítóképzők padsorait elárasztották a cselédek és disznópásztorok jobb sorsra érdemes gyermekei, és készen állt minden, hogy nevelőkké váljanak. Készen állt a nagy mítosz, a „dialektikus és történelmi materializmus” - édes Istenem ki emlékszik még erre! -, amely egyetlen ívben átfogta a világot a születéstől a halálig, a történelem kezdetétől - mely természetesen az osztályharcok története volt - annak végéig. Készen álltak az iskolák, a megfelelően megfélemlített és néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve mindenre kapható oktatói karral, megindult hát a tömegtermelés. Mert minden áldott nap be kellett mennie valakinek a történelemórára és tanítania, hogy a Spartacus-féle rabszolgalázadás az osztályharc korai formája volt; biológia órán, hogy Micsurin egy metszőollóval megcáfolta génelméletet; fizikából, hogy Sztálin csapást mért a relativitáselméletre; és irodalomból, hogy Zalka Máté nagy író, valamint Glatkovnak A cement című műve az irodalom csúcsa. Mindezeket igaz hittel kellett belehazudni egy csomó nyílt tekintetű gyerek arcába, kétség és hezitálás nélkül. Voltak ostobák, félretanítottak, voltak mártírok is és voltak cinikusok - hogy ki melyik volt, mindenki döntse el maga, aki katedrán állt ezekben az időkben.
Sajátos helyzet alakult ki: az egyetemek és főiskolák padsorait megtöltők között - a történelem fura fintoraként - a származás nagyon fontos distinkciót tett. A mindent elborító bornírt hazugság áradatban az tett különbséget hallgató és hallgató között, hogy kinek milyen hosszú volt az otthoni, családi könyvespolca és milyen arányt képviseltek azon a '49 előtt kiadott könyvek. A döntő többséget kitevő munkás-paraszt származásúak fél-analfabéta szüleinek ilyen nem volt, így hát esélyük sem volt, hogy közelebb férkőzzenek valamiféle reálisabb világképhez. A többiek, az X-esek legalább otthon vagy egymás között - míg be nem köpte őket valaki - sutyoroghattak és próbálkozhattak az önálló véleményalkotással. Ez, már akkor is meghasonlottságot idézett elő, de volt egy további törésvonal is, jelesül a humán- és a reáltudományok között. A kommunizmus fantasztái és gyilkosai között a legtöbben humán előképzettséggel bírtak, ezért ezt is tekintették mérvadónak. Az egyetemek legféltettebb helyei is a bölcsészkarok lettek; a reáltudományok egyébként is vagy félreismerhetetlen tehetséget igényeltek, vagy pedig praktikus mértékkel (működik, vagy nem működik) bírtak. Haladóvá tételük csak korlátok között érvényesült, bár voltak kecsegtető kísérletek, mint a genetikus-perek a Szovjetunióban. A természettudományok nagyobb szabadságot élveztek, ami - többek között - abban nyilvánult meg, hogy megtarthatták régi, közismerten reakciós professzoraik nagy részét.
A kora '70-es évekre megtörtént a generációváltás nagyja. A katedrákon már a különleges anyagból gyúrt népi káderek álltak és tanítottak, a hülyeség szép lassan szinte mindent elborított. A társadalom persze reagált minderre, és érthető módon a pedagógus szakma presztízse rohamosan süllyedt a béka feneke alá. A tanítókat a protofasiszta korszakokban övező tekintély elillant, hiszen „a Józsival együtt hordtuk a trágyát most meg tanár” kezdetű eszmefuttatások nem kedveztek a mennybemenetelnek. A tanórákon előadott nyilvánvaló hazugságok és ostobaságok, ha másként nem, a szájhagyomány útján, utat találtak a tudati mélyrétegekbe, és nehéz elvárni, hogy aki ezeket tanítja, nagy megbecsülésnek örvendjen. A késő-kádári vidékies hedonizmus - mely a társadalom vallása lett - egyébként is megvetéssel sújtotta azokat a szakmákat, amelyekben nem lehetett jól keresni.
Nemsokára - a generációváltások kegyetlen logikája szerint - ezeknek az embereknek a tanítványai tanítottak, elözönlötték az egyetemek tanszékeit, az Akadémiát, a kultúra fellegvárait, mindent. Tudatlanságuknál csak a versenytárs nélküliségből fakadó magabiztosságuk volt erősebb. Megfertőződtek ők is persze, a szülők naiv hite a kommunista tanokban már elmúlt, megmaradt azonban a baloldali, forradalmi hevület, mely kitűnően együtt tudott élni valamiféle lapos, cinikus materializmussal - bármennyire ellentmondóak ezek egyébként.
Az új „elit” arctalan masszából jól strukturált érdekközösséggé vált. Miután nem csak hatalmi, hanem tudás-elitről volt szó, a vezetés a tudás birtokosainak kezébe került, azokéba, akinek családi könyvespolcai ugyan hosszúak voltak, de azokon a fő helyen Jászi Oszkár vagy Szabó Ervin könyvei voltak - esetleg egy kis Lukács. Ők jártak az elitiskolákba, az ELTE-n tanultak filozófiát, esztétikát, szociológiát és egyebeket, vagy a Marx Károlyról elnevezett egyetemen népgazdasági tervezést esetleg külkert. Elvégezvén az elvégzendőket, pályájuk a kultúra és a népgazdaság élére röpítette őket - vakok között félszemű a király - s trónolnak ott máig, liberális közgazdászként, világhírű filozófusként és általában ballib megmondóemberként. A többiek, a plebsz, a hasznos idióták, a beléjük vert ostobaságoktól ködös, kenyérgondoktól keserű mindennapjaikat élték. Így érkeztünk el a nagy átállás pillanatához, 1989-hez.
Folyt. köv.
