Lugos, 1849. augusztus 12.

  Ön tegnapi napon kelt levelében oda nyilatkozván, miszerint arra, hogy azt, ami a nemzet számára megmenthető, megmenthesse, elkerülhetetlenül szükségesnek tartja, hogy a kormány lépjen le, s ön ruháztassék fel a polgári s katonai legfőbb hatalommal:

  Én önnek ezen kívánatát – bár igen különös dolog, hogy valaki magamagát kandidálja kormánynak – mégis teljesítettem; teljesítettem ti. annyiban, amennyiben azt teljesíteni rajtam állhatott, anélkül természetesen, hogy a nemzet felsőségi jogainak ezáltal legkevésbé is derogálni akarhatnék.

  Önmagam iránt tartozom a kötelességgel röviden elmondani az okokat, melyek ezen rendkívüli lépésre indítottak: egyszersmind a nemzet jogainak tiszteletben tartása iránt tartozom önt azon határokra figyelmeztetni, miket, hacsak zsarnok lenni nem akar (mit a nemzet semmi esetre nem tűrne), respektálni tartozik.

  Indíttatva találtam magamat ön kívánatát teljesíteni, mert:

  1. a körülmények oly rendkívülileg súlyosak, miszerint ha kormányzói fáradozásimnak sikere nem volt volna, a história előtt azon vádnak voltam volna kitéve, hogy elbizakodottságomnak vagy hatalomvágyamnak a haza javát alárendeltem, s hogy a dolog másképpen üthetett volna ki, ha önnek, midőn kívánta, a hatalmat átadom vala – s talán (mert ellenkezőjét bizonyítani lehetetlen volt volna) saját lelkiismeretét is nyomta volna a vád, hogy a megmentésnek valamely tehetségét elmulasztottam.

  2. Tettem azért, mert, amint tudja ön – boldogabb körülmények közt már hónapok előtt tettem önnek azon ajánlatot, hogy helyemet átadni akármikor kész vagyok; sőt, ha elérkezettnek véli az időt erre, kész vagyok ön számára magam pártot csinálni, pedig akkor, midőn ezt mondám, a párt, melyet csinálhaték, nagy vala, ti. az összes nemzet. – Én pedig adott szavamat meg szoktam tartani szintúgy, mint a hatalom iránt soha vágyat nem éreztem – nem akkor sem, midőn markomban koronák sorsa feküdött.

  3. Tettem azért, mert én csak addig leheték a kormány élén hasznos hazámnak, míg a nemzetben egységet eszközölni vagy legalább színét feltartani képes valék. – Ez vala mindig igyekezetem, s ennek köszönhetém azon nagyszerű eredményeket, mik kormányzatom alatt történtek. Egy idő óta azonban különösen az ön vezérlete alatti seregben, egy neme a politikai korteskedésnek, sőt restauracionális jeleneteknek s bizonyos gúnyolása a polgári hatalomnak kezdett kifejleni – a nemzet ügyének roppant kárára –, melyhez midőn legközelebb a pártcsinálási viszketeg magába a képviselőházba is beharapódzott, egységet többé nem eszközölheték, s a szakadást, melyet Ausztria magának nyíltan bevallva oly ügyesen s annyi sikerrel célul kitűzött, többé meg nem előzhetém. Nekem szakadást nem legyőzni, hanem eltávolítani volt feladatom; s kitértem önnek útjából, hogy ezen feladathoz hű, s emlékezetem minden ambíciótul tisztán maradjon. Kitértem pedig annyival inkább, mert:

  4. Ön maga lépett fel azt követelni az egyetlen hadsereg élén, mely a dolgok gyúpontján akkor jelen volt. Önt pedig férfiúnak ismerem, ki ha valaminek szükségéről meggyőződve magában feltesz valamit, azt nem hiában tette fel. Én pedig a 18. brumaire-eket nemigen kedvező eseményeknek tartom a szabadság érdekében.

  5. Tettem azért, mert három miniszter ön indítványát támogatván, s egyszersmind rezignálván, vagy minisztereket kellett volna neveznem – mi a jelen körülmények közt lehetetlen volt –, vagy minisztérium nélkül kormányoznom, azaz diktatúrát gyakorolnom, mitől magamat mindig idegennek éreztem, most pedig, midőn minden teendő úgyszólván a hadseregben koncentrálódik, a hatalmat katonailag képzett kezekben célszerűbbnek véltem.  Ezen okoknál fogva, s mert magam sikerrel most nem kormányozhatva, az országot kormány nélkül nem hagyhatám, átadtam önnek a kormányzati uralmat.

  Tudom, hogy kormányformát változtatni nem volt jogom – de az országgyűlés nem volt együtt; s azért hiszem, hogy lépésem a kénytelenség által mentve van.

  De átadtam önnek a kormányzati hatalmat a nemzet javára s nem kárára: s kötelességem önt emlékeztetni, hogy a felelősségtől a nemzet irányában feloldva magát nem képzelheti – a különbség csak az az ön s az én felelősségem között, hogy én formák megtartásáért is felelős valék. Ön csak azért, hogy rosszat ne, jót pedig amennyit csak lehet, tegyen a nemzetnek.

  Kérem és emlékeztetem önt a nemzet nevében, tartsa tiszteletben a nemzet felségi jogát. Emlékezzék meg, hogy ön nem ura, hanem első szolgája a nemzetnek; s emlékezzék, hogy a hadsereg is nem öné, hanem a nemzeté.

  Egyet tehát meg kell említenem. – Én árulásnak tartanám, ha minden okszerű lehetség meg nem kísértetnék a nemzet megmentésére. – Árulásnak tartanám, ha ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba. Lehet eset, hogy hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert túlnyomó erőszak előtt, de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, néhány vagy kevés egyes egyének személyes javának árán.

  Ezen nyilatkozattal tartoztam magamnak s a hazának, kívánom azt a hivatalos Közlönybe beiktattatni.

*

Kossuth Lajos halálának 117-edik évfordulójára.