A brit közszolgálati tévén volt egy sorozat, amelyet abszolúte prime time-on kívül, valamikor délelőtt tíz felé adtak, címe Szentek és Gazemberek (Saints and Scoundrels). Benne önfeláldozó, betegeket ápoló apácát, súlyos értelmi fogyatékkal élő gyerekre vigyázó anyukákat mutogattak, na meg olyan arcokat, akik hosszú éveken át becsapták az egészségpénztárt, és súlyos pénzeket nyúltak le behazudott betegségük okán.
Volt egy a csalafinták között, aki gerincsérvet adott be az orvosának, majd hosszas orvosjárás meg trükközés után hipp-hopp leszázalékolt krapek lett belőle. Tette is félre a rokkantsági lovettát, miközben – lévén tánctanár – órákat adott egy iskolában, ahol maga is táncra perdült.

  Volt egy másik gazember, aki szintén eljátszotta a rokit, közben hétvégenként partjelzői minőségben futkorászott egy helyi csapat meccsén. Volt még a sorozatban számos ügyeskedő, de nálam nagyjából ez a kettő maradt meg. Na de miért nem feledhető ez a filmecske? Azért, mert a gazembereket piszkosul lebuktatják, és mennek a sittre, mint a pinty.

  A brit OEP ugyanis nem szarral gurigázik. Akciócsoportja először is a papírokba mászik bele, és onnan szűri ki a potenciális csalókat. Majd a kiszemelt nyomába szegődnek kamerával, és jól felveszik a partjelző bácsit, meg a tánctanárt – bűnelkövetés közben. Tárgyalás, szembesítés, aztán ítélet. Szevasz.

  Mint mondtam, a sorozatot délelőtt nyomták, a potenciális célközönség – álrokkantak, TB-csalók – alapból otthon ül, és bámulja a TV-t. Nagy eséllyel találta szíven tehát a kedveskedő tévéfilm az állambácsit rövidítő gazembereket. Necces háború lesz visszavezetni a rokkantak egy részét a munkaerőpiacra, nem vitás. De vannak már módszerek, akárki meglássa.