Mindig fájlaltam, hogy születésem helye, elsősorban azonban ideje miatt a technikai civilizáció kellős közepébe pottyantam, méghozzá abban az időszakban, amikor a technika és a kultúra útjai kettéváltak, és az előbbi föléje kerekedett az utóbbinak. Amikor a világ röfögő és fortyogó embertenyészetté alakult át, mely futószalagon gyártott kacatért töri magát; amikor a technikával szövetkezett és azt kiszolgáló tudomány iszonyú háborúk és mészárlások közepette nagy hangon ígéri, hogy nemcsak átalakítja, hanem megjavítja az ember életét, de semmi eredményt nem mutat fel e téren. Kora fiatalságomtól fogva rühelltem (noha erről sem mertem sokat beszélni, nehogy reakciósnak tartsanak), hogy oly társadalomban kell élnem, mely hatalmas fejlődésen ment át, de filozófiai, etikai és erkölcsi szempontból lépésnyire sem jutott tovább Buddhánál, Szókratésznál vagy Krisztusnál, sőt szemmel láthatóan nem is kíván tovább jutni.
Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben, szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a renaissance szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős része szinte szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unalmába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, mosogatót és a gázkályhát kapja cserébe mindazért, amit elvesztett.
*
Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar fejlődése elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul leöblíttetik a vásárlók torkán tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nemcsak ínyeink jóízlését pusztítja el, de gondolatainkba és tudatunk alá is befészkelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondícionál és hülyít; egy társadalomban, ahol két értelmes ember nyájas beszélgetése oly erőfeszítést igényel az ellenséges közegben, hogy nem lesz többé lehetséges; ami helyébe jön, a nagyvárosok bejáratainál vagy forgalmasabb útkereszteződésein ácsorgó autók utasainak ábrázatán látható, akik néma megadással fuldokolnak az ellenséges benzinbűzben, mintha csak természeti csapás lenne, és nem ők maguk hozták volna a világ nyakára. A rádiók alatt ücsörgő esti szomorúkat nézni még kétségbeejtőbb; ezek azt hiszik, hogy egy új világ hangját engedik magukhoz, és felfrissülnek tőle, holot vakondok, akik reménytelen periszkópjaikat nyújtogatják egy süllyedő világból.
A győztes technikai civilizáció végső rohama előtt még egy pillantást vethettem arra a tájra, melyben szívesen éltem volna. Ott még mívesekkel és mesteremberekkel beszélgethettem, akik nem a gép, vagy mesterségesen kreált, de aztán diktatórikusnak elfogadott tömegízlés szolgálatában töltötték életüket; pipafaragóval vagy cserepessel, aki büszke volt rá, hogy soha ugyanazt a két pipát ki nem faragta, ugyanolyan díszítésű bögrét még nem csinált kétszer. Ott még sajnálták a gépkocsi-tulajdonosokat, mielőtt irigylésükre sor került volna; sajnálták őket, mert hiszen, legalább is képletesen, elvesztették lábukat, és porfellegek bűzébe burkolták magukat, anélkül, hogy a házakat, fákat, járókelőket végignézhetnék, az ismerkedési és társalgási lehetőségekkel élnének, tanulnának és szórakoznának; anélkül, hogy valaha rájönnének a keserű tényre, mely szerint az életet, melyet leélnek, nem érdemes leélni.
*
Minden örömem és belső biztonságérzetem abból fakadt, hogy mentes voltam mindenféle politikai elkötelezettségtől. Neveltetésem, félénkségem, mindenekelőtt azonban a kíméletlen kategorikus imperativusz, mely bennem lakozik, szűnös-szüntelen ösztönzött, sőt kényszerített, hogy jobb belátásom ellenére és egészséges önzésem tiltakozására oly dolgokat tegyek, melyeket voltaképpen nem akartam megtenni. Ahelyett, hogy szemlélődtem, verseket írtam, vagy egyszerűen a magam kedve szerint éltem volna, bizonyos humanista elveket követtem. Időm jelentős részét azzal töltöttem, hogy a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdöttem; igyekeztem minden igaz ügyet, melyet demokratikusnak és hazafiasnak tartottam, tollal, szóval és tettel szolgálni.
Magyarországért Marokkóban édeskeveset tehettem. Mi több, állandó boldogságot éreztem, hogy kint vagyok belőle, és ilyen szép sivatagban bujdoshatom, amilyen se Mikes Kelemennek, se Mednyánszky Cézárnak osztályrészül nem jutott. Nem tehettem semmit; alighanem ez volt az oka, hogy még a szabad francia rádiót sem hallgattam, és visszautasítottam a kávéházi dumák és politizálások lehetőségeit is. Talán azért, mert a bennem élő kategorikus imperativusz cselekedetet követelt, nem fecsegést. Vagy talán azért, mert végre ez egyszer úgy élhettem, mint ahogy mindig szerettem volna az ideológiáktól fertőzött és politikából ki nem gyógyult huszadik században. Szemlélődtem, verseket írtam, és maradék időmet szerelemnek és szórakozásnak szenteltem.
(Részlet Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvéből)
