A Hobo Blues Band letette a lantot, kész, volt két búcsúkoncert, szevasztok. A Lángoló Gitárokon lehet olvasni a koncertről hangulatjelentést, rajongók osztják tovább a fészbukon, ott kellett volna lennem.
Most valami elbocsátó szép üzenet kéne, beatköltős, üvöltős, kicsit józsefattilás, de mégsem, egyszerűbb a dolog, meg kell a szívnek szakadni, mondja Hobo, de hogyan mondja, és hát erről van szó, a szívről, meg a hogyanról.
A nyolcvanas években Vadászat, bakelit, a bánat tudja, hogy’ keveredett el a Hargita lábához, hajnali négykor sorba állni tejért, este, ha nincs áramszünet, Vadászat, lemez egy, lemez kettő, és akkor még egyszer azt, hogy kerítés mögött fegyveresek, mert az olyan szép, mondta a kishúgom.
Aztán dőlt a kerítés, nyolcvankilencben lőttünk egy kicsit, illetve megnéztük a tévében a forradalmat, ez volt az első egész napos műsor, amit láttam, de kint is zajlott valami, forradalom volt a mi utcánkban, bizony, ilyen lagzis, részegen jókedvű, eljött a szabadság, kisfiam, mondták szüleim bizonytalanul, mert nemigen tudták, hogy micsoda is pontosan a szabadság, ezzel a szabadsággal később elég sok bajunk lett.
A szabadsággal kinyílt a világ, lehetett menni Magyarba’ dolgozni, a bátyám Hobo-kazettákat hozatott, Tiltott gyümölcs, stílusosan, ez volt a második albumom, HBB-t hallgattunk a kollégiumban, huszonnégy csávó egy szobában, vaságyakon, Hobót, mondták a nagyok, tettük a Hobót, Lajos fejből tudta az addigi diszkográfiát, de Lajos nem tudott gitározni, én meg igen, A hajtók dala mindig bejött, ültünk a kollégium lépcsőjén, és én, az aligkrapek isten voltam, mert felbontásban pengettem A hajtók dalát, és azt hittem, hogy ez a blues.
Hát nem ez volt, a kilencvenes évek elején Székelyudvarhelyen még szerveztek blues-estet, megmutatták nekünk, mi a blues, azóta is szerelmese vagyok. Ott ült a lejátszó mögött Attila, és bluest tett nekünk, mi meg ittuk a Hargita sört, és ritmusra bólogatva mentünk magunkba befelé, egyre beljebb, később táncoltunk is, táncunkban lepkévé deliráltuk át magunkat, flóverpóver volt a javából.
A rock ’n’ roll a hosszú lábú asszony, a hosszú lábú asszony a rock ’n’ roll, így tanultuk a szerelmet, a verset meg énekelni kell. Vagy üvölteni, azt is lehet, kicsit nyálas, kicsit hamiskás világfájdalmat üvölteni a mikrofonba, mert akkorra már mindenki rockzenészként nyitott meg magában egy vacak kis mélységet, a zenekarunk neve Villon volt, via Hobo, megannyi kis hobóként roptuk a lepketáncot a színpadon, de az egész bénára sikeredett, mert Ginsberget olvastunk, de József Attilát nem, vagy nem úgy, és ez nagy hibának bizonyult, divatmajmot csináltunk magunkból, Hobóból, nem volt benne szív.
Nem vettük észre, hogy Hobo nem akar Jim Morrison lenni.
Minderre később jön rá az ember, amikor elnézi az otthoni kocsmákban a már negyvenes-ötvenes havereket, ők voltak régebben a nagyok, mai napig azzal igazolják magukat, hogy oly sokáig voltunk lent, nem is tudjuk, milyen fent, aligha maradt még dobásuk, de ha Hobót hallgatnak, ki tudnak bolondulni, boldogok. A költészet eksztázis, és számukra ez a költészet. Olykor nem tudom, nem nekik van-e igazuk.
A Hobo Blues Band 33 évet élt. Kicsit megváltotta nekünk a világot.