Kheopsz, egy sarcoló fejedelme Egyiptomnak, oly szerencsés vala, hogy őt átkozó jobbágyai közepette egy barátot, Nikopszot, bírhata. Már készen állott iszonyú piramisa, melyen százezer emberrel húsz évig dolgoztatott. Századok nehézkedtek ennek ormára, az idő pihenni ült le vállaira, s szem és elme elállott e vakmerő alkotmányon.

  Most Arétesz, az építőmestere jelenté magát a királynál. Szűk bért vont munkájától a mívész, de nem gondolván vele, nemes önérzéssel így szólítja meg Kheopszot: - Uram! mint izmos férfi kezdtem piramisodhoz, s ím, megőszültem rakásában, engedj egy kérést hív szolgádnak! - Engede Kheopsz. - Hadd véshessem, úgymond, nevemet egyik oldalába az alkotmánynak; említsen engem is az utánvilág, alkotóját nagy kezdetednek.

  Ráncba vonul egyszerre a királynak homloka, méreg villan szemében, s a bosszú szemöldökin nyilaz: - vakmerő pór! te gyáva eszköze tetszésemnek! - így dörög felé -, vívni akarsz-e velem a halhatatlanságért? s kicsikarni urad markából a piramis léte érdemét? - Bárd szállana a szegény Arétesz nyakára, ha Nikopsz koronás barátja bosszúját enyhítni nem lett volna szerencsés.

  - Méltatlan vagy, király! építőd eránt - mond ez, hűlvén a harag lángja; - a mívészt ismeretlen is minden csodálni és magasztalni fogja, ki piramisodat látandja, míg téged, a kegyetlent, a jelen világ átkozni, az utánidő pedig kárhoztatni fog, hogy kényednek, majd nem érző tagjaid nyugalmának, annyi időt s verejtéket áldozál. Én helyedben feledtetni óhajtnám nevemet!

  Úgy van, nagyok! kik nemzetek, várak, testek omladékin törtök át a halhatatlanság templomához; mintsem átokkal és borzadással emlegettetni, jobb feledtetni! Hajthatatlan bíró a késő maradék és az utánvilág! Néven nevezi ez a vétket, arany csillogó porát letörli róla, s undokságát úgy árulgatja, amint van; de egyszersmind nem hervadó koszorút nyújt hálás keze az érdemnek, mely egykor embert boldogíta.