„Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat”
2010 tavaszán a kritikai, haladó értelmiség egy mély lélegzetet vett a szabadság édes levegőjéből - mint aki alámerülni készül a fasizmus mindent elöntő áradatába. Egy darabig visszatartotta, ízlelgetvén aromáját, majd alámerülés helyett felkiáltás szakadt ki belőle. A hangra világszerte felkapták fejüket elvtársaik: „hah! veszélyben a demokrácia!” A kiáltás visszhangzott a liberális lapok szerkesztőségeiben, az egyetemek szociológia tanszékein, a liberális szellemi műhelyekben - túlharsogva a felvilágosult ész kikovácsolásának zaját -, majd átcsapott az EU-parlament kietlen üléstermére: vége a szabadságnak. Lőn sírás-rívás és fogaknak csikorgatása; a szabadság aggastyánjai járókerettel tartottak a régi barikádokra: ¡No pasarán! - mint a régi szép időkben.
2010-ben a kormány első intézkedései hallatán a nem kritikai és nem haladó értelmiség egy része is bizonytalanul nézett össze: mi a fene ez? Mi lesz a jogbiztonsággal (végkielégítések ügye); mi lesz a fékekkel és ellensúlyokkal (költségvetési tanács); mi lesz a sajtószabadsággal (médiatörvény)? A mélyen elvetett dogmák mozgolódni kezdtek a szürkeállományban, már-már jobb és baloldali egység látszott felderengni - ennek jó esélye volt, hiszen mi magyarok, ha egyáltalán, hát akkor valami ellen tudunk csak összefogni - amikor is történt valami.
*
Az történt, ami történni szokott. A haladárok - mint annyiszor - külföldi segítséget kértek. A magyar progresszió, jeles képviselői őszinte bánatára, a kezdetektől jelentős kisebbségben van, magvas gondolatait megnemértés övezi, ezért tehát mindenkor ott keresett szövetségest magának, ahol talált - általában külföldön. Hogy ezek a szövetségesek többnyire sanda szándékkal adták támogatásukat, az fel sem tűnt nekik. Előrelátásuk csak az ötven évnél hosszabb időtávokon működik tévedhetetlenül, a történetileg bagatell pár évek jelentéktelenek - egészen addig, amíg a szövetségesek be nem nyújtották a számlát.
A „külföldi segítség” furcsa asszociációkat kelt a magyar népben. Eszünkbe jutnak az aradi tizenhármak, a Budapest utcáin fosztogató román csapatok, erőszakoskodó orosz hordák, a Szovjetunióból visszatérő elvtársak, a házakat szétlövő orosz tankok, meg effélék. Tudjuk persze, hogy a nyugat ilyet nem tenne, de mégis, lelkünk mélyén feléled a gyanú. A segítségnyújtásnak eme sajátos válfajai ellenkezést váltanak ki: azt a retrográd érzést, hogy enélkül talán jobban meglennénk. Sanda kételyek ébrednek a szabadság bajnokainak motivációjáról, és emlékek kelnek a közelmúlt eseményeiről, úgy a '90 és '94, és a '98 és 2002 közötti időkről: mintha hallottuk volna már a szabadság csatakiáltásait: és mi lett belőle?
A külső igazolás kényszere bizonytalanságot, mi több, félelmet takar. Annak tudatát, hogy negyven év agymosása sem volt elég; hogy a kulturális és közigazgatási szférában betöltött kulcspozíciók okozta tehetetlenségi erő lassan elfogy; és az ország visszatér a normális útra. Magyarország - minden baloldali mítoszgyártás ellenére - sohasem volt jakobinus érzelmű. Lakóit a földműves-társadalmakra jellemző, józan konzervativizmus jellemezte, az oly sokszor ostorozott maradiság, mely annyi bánatot okozott lánglelkű poétáknak és éhenkórász skriblereknek.
*
A haladás magyar modelljének megteremtése egy százéves kudarctörténet. Száz év kudarcai sem voltak elegek ahhoz, hogy belássák: lehetetlen megváltani valakit akarata ellenére, a zebránál nem kell minden vakot átvezetni a túloldalra - lehet, hogy nem arra akar menni. Az egalizáló düh, a világpolgár kanti agyrémén (vagy „a proletariátusnak nincs hazája” marxi agyrémén) alapuló törekvéseik kudarca nem riasztotta el őket, sőt a mártíromság koszorúját kerítették fejükre. Mások ezt bohóc-sapkának látták.
Negyven év - több mint egy emberöltő - állt rendelkezésükre az eszközök teljes tárházával, a gumibottól a sör-virsliig, hogy átneveljék az országlakókat, de ez sem volt elég. A kudarcaikért mi fizetünk meg, de legalább megvetnek érte. Így lettünk Kádár népe, a megalkuvó kispolgárok szánalmas gyülekezete, akik gyáván húzódtak odvaikba, miközben ők dicsőségesen fellázadtak önmaguk ellen is - amúgy permanensen. Hogy nem dőltünk kardunkba kollektíven, miközben az orosz szuronyok árnyékában ők tivornyáztak felettünk - valóban nem heroikus magatartás, az viszont nem járja, hogy amit ők szakítottak a nyakunkba, azért mi legyünk nemtelenek. Ötvenhat szimbóluma nem a pesti srác, hanem a pincében a szén alatt bujkáló ávós, aki közvetlen elődje a '89-ben boszorkányüldözéstől rettegő pártfunkcionáriusnak.
A haladó baloldal újabb történelmi lehetőséget szalasztott el. Ha nem kezdi el telesírni a szintúgy haladó nemzetközi fórumokat panaszaival, ha tart némi mértéket a diktatúrázásban, lukasenkózásban, ha a médiatörvény néhány passzusát nem teszi a demokrácia Waterloojává - akár megértésre is találhat. A Paul Lendvai - Cohn-Bendit-féle verbális nehéztüzérség pergőtüzében nem nézték, hogy kire zúdulnak az eltévedt gránátok. Mindenki szépen a kész lövészárkokba húzódott, az övéi közé.
