Ma lehet utoljára jelezni a magánnyugdíj-pénztárakban, ha valaki nem kíván visszalépni az állami rendszerbe és apanázsát továbbra is magánkezekben akarja fialtatni. Számos elemzés látott napvilágot az elmúlt hetekben arról, hogy kinek, milyen körülmények között érdemes kitartania a magánrendszer mellett és kinek érdemes az állam fojtogató ölelésének engedni. Nos, nekem sajnos nem kellett ezen túl sokat töprengenem, visszaléptem.
Először is, már az elején szeretném leszögezni, hogy kényszerű döntést hoztam, ha lehetett volna, azt a nem kevés pénzt, amit eddig felhalmoztam, szívesen tudtam volna továbbra is a lehető legtávolabb az állami nyugdíjalaptól. De most nem a jó és rossz között kell, vagy lehet választani. Most a rossz és még rosszabb közötti választás ideje jött el. A magyar állam lényegében zsarolással olyan döntésbe kényszerít bele több millió munkavállalót, köztük döntő részben 2010-es Fidesz- és 2014-es nem Fidesz-szavazókat, ami az állam rövid távú szempontjai szerint tökéletesen racionális (tömjük be a költségvetés tátongó lyukait - ezúton is millió csók a szociknak, és alaposan „basszunk oda” a nyugdíjpénztári tulajdonosok kezére), de ami hosszú távon egyik szereplőnek (sem az államnak, se polgárainak) sem kifizetődő.
Az államnak hosszú távon olyan kötelezettségei keletkeznek, amelyeknek egy rendre fogyó és öregedő társadalomban nem tud majd maradéktalanul eleget tenni, legalábbis a súlyos eladósodás veszélye nélkül biztosan nem, az állampolgárok egy részét pedig a kormány egyszerűen kivezeti a könyveiből, velük szemben semmilyen kötelezettsége a jövőben nem áll fenn, miközben számukra súlyos pénzügyi kötelezettségeket keletkeztet. Az, aki ma a magán-nyugdíjpénztári rendszert választja, többek között arra is vállalkozik, hogy már rövid távon mások nyugdíjáért álljon helyt. Ha ez nem alkotmányellenes, akkor semmi sem az.
Itt tegyünk gyorsan egy méltányossági kitérőt: nem vagyunk döntéshozói pozícióban, nem tudjuk kik és hányan csavargatják a kormány (és a miniszterelnök) mogyoróit, milyen piaci és társadalmi kényszerek, elvárások fogalmazódnak meg a háttérben, hányszor csörög a K-vonal az IMF-ből, hány barrosoi e-mail várja Orbánt minden reggel a kávéja mellett, vagy hány nagybefektető jelentkezik be újra meg újra pár milliárdos állami dotációért, adókedvezményért némi munkahelyteremtési ígérettel. Az egymillió munkahely, ugye-ugye.
Így aztán valamennyire érthető, hogy a pénzszűkében lévő magyar kormány, amelynek nincs a kezében a kassza kulcsa, de amelynek a szabályozói hatalom minden formája a rendelkezésére áll, onnan vesz el a pénzt, ahonnan a legegyszerűbb. Bankoktól, távközlési cégektől, az energiaszektortól és magánmegtakarításokból. Eddig egyszerű a képlet. Adót vetünk ki, lesöpörjük a padlást, miközben a földszinten továbbra is csöpög a csap, feleslegesen ég a villany, a gangot fűtjük feleslegesen, kapun belüli munkanélküliek tömegét tűrjük meg, és aki csak tud, kiihasználja a rendszer tökéletlenségeit. De erről majd egy másik posztban.
Térjünk vissza a kitérőből és nézzük meg azokat, akik az állami rendszert választják. Ők és bizony a túlnyomó többség ilyen, egy viszonylag biztos, ám a magánrendszerben elvártnál feltehetően alacsonyabb szintű ellátásra számíthatnak, amely jó esetben korrelál az általuk befizetett nyugdíjjárulék mértékével. Ennek nyilván sok oka van, amelyek közt a legfontosabb talán az, hogy az állami rendszerben a befizetések után nem keletkezik hozam, valamint hogy az állam a nyugdíjjárulékokból befolyt pénzt - egyéb nem kevésbé fontos kötelezettségei miatt - nem csak nyugdíjakra fordítja. Rosszabb esetben a korábban jobban keresők ebben a rendszerben is arra kényszerülnek, hogy kisegítsék szegényebb társaikat. Amelynek oka szintén az elfuserált állami nyugdíjrendszerben keresendő (vö.: a sokat emlegett 1998-as differenciált nyugdíjemelés). Öröm az ürömben, hogy a visszatérők befizetéseikkel azt a nyugdíjreform alapot támogatják, amelynek célja elvileg többek között az utóbbi években óriásira duzzadt államadósság mérséklése.
Jó megoldás nincs, csak rossz és még rosszabb, de talán veszteségminimalizálásra mutatkozik némi lehetőség. Aki szeretne továbbra is több lábon állni, annak érdemes a magánnyugdíjrendszerben keletkezett reálhozamát és az eddig levont 8%-os (a százalék mértékének nyilván csak a jövedelem szab határt) nyugdíjjáruléknak megfelelő összeget a jövőben önkéntes magánnyugdíjpénztárba utalni. Aki így tesz és persze nem éli fel idő előtt megtakarításait, az időskorában talán nem lesz egy az egyben kiszolgáltatva a mindenkori törvényhozó hatalom kénye-kedvének.