Lehet Hoffmann Rózsát az oktatási rendszer átszabásának hogyanjáért vagy állampárti szárnypróbálgatásáért rángatni, de abban tökéletesen egyetértünk vele, hogy a közösségi szolgálatnak helyet kell szorítani a középszintű oktatás keretein belül. Több okból is.
Ergé kolléga tavaly precízen körüljárta a rendszerbe illesztés lehetőségeit, némi angolszász kitekintéssel. De a téma alulnézetből sem érdektelen. Üdvös dolog-e például a gyereket tanulás közben kétkezi munkával baszkurálni? Számos negatív példát látva állíthatom, érdemes.
Az értelmes munka ugyanis hasznos, a szivatás jellegű munka pedig közösségépítő. Sőt, az értelmes munka is lehet közösségépítő, bár erre kevesebb példát tudunk felhozni. Az oktatáspolitika ez utóbbival kísérletezik.
Tegyük a szívünkre a kezünket (vagy bárki más szívére), diákként az értelmes munkát is szivatásként éltük meg. Szüretelni az állami gazdaságban, moslékot porciózni a hízlaldában. Remek. Azonban része lett közös élménykincsünknek. Az együtt gürcölő arcok aztán olyan közösséggé alakultak, melyben lehetett látni, hogy ki mire képes, hogyan viszonyul az iskolán kívüli dolgokhoz. A közösség a baráti kapcsolatok kialakulásának termőtalaja. Ezért gondolom azt, hogy igen szar lesz annak a középiskolásnak, akinek a gimnáziumban töltött évei elsősorban önmagáról, a medgyessypéteri értelemben vett élvezkedésről (lásd: mi érdekli a fiatalokat), a tanulásról meg a Facebookról szóltak csupán. (A közösségi portáloknak nem sok közük van a közösséghez.)
Kopp Mária kutatásai igazolják, hogy a társas kapcsolatok léte vagy nem léte közvetlen összefüggésben van az egészséggel és várható élettartammal. Komoly a tét. Merthogy a vidéki fiatalok 41 százalékának egyáltalán nincs barátja. A 13-19 éves magyar városi fiatalság is – noha az országon belül itt a legtöbb a kikapcsolódási, kulturálódási, szórakozási lehetőség – a legpasszívabb 30 ország fiataljai közt; inkább otthonülő, intenzív internet használó. A felnőttek esetében még nagyobb a gond: 1,5 millió magyarnak nincs barátja, a felnőttek 60 százaléka egyetlen közösséghez sem tartozik. Mert nincsenek társasági események. A fiatalok jelentős részének a West-Balkán jelenti a közösségi élményt. A köz szolgálata épp ebben a szociális lyukban lehetne tömés.
A már meglévő személyes kapcsolatokat sem elsősorban a közös bulizás, sokkal inkább a közös megpróbáltatások, a szolidaritás, és az összetartáson alapuló problémamegoldás erősíti. Ehhez ugyancsak közösségben megélt események kellenek.
A komcsik egyebek mellett a történelmi közösségek ledarálására szakosodtak, önmagukkal szemben azonban új, alkalmi közösségek létrejöttét katalizálták, gondoljunk csak Recskre, a kommunista szombatra, vagy a kötelező sorkatonai szolgálatra. A megkeseredett nagyapák, adomázó nagybácsik történeteiben még emberöltőnyi távolságból is többnyire pontos névvel jelennek meg a bajtársak. (Ellenpróbaképpen ki-ki próbálja fejben összeszedni a középiskolás osztálynévsort!)
Ezen pályák megszűnésével a korábbiaknál is nagyobb űr keletkezett. Mára az ügyeletes tiszthelyettes fókáztatásának helyét a csapatépítő tréner, a rafting és a kalandparkok vették át. A közös szívásban rejlő kohéziós erőt tehát a piac már felfedezte magának. Ha pedig a cégek képesek saját céljaikra kiaknázni, miért ne kellene nyomni ezt össztársadalmi szinten?
Nem attól válunk nemzeti együttműködőkké, hogy ezt bekeretezve deklaráljuk, hanem attól, hogy megfogjuk a kapanyelet a lakó-, baráti-, egyházi közösségünk érdekében. Anyókának bevásárolni, fogyatékosokat táboroztatni, sötöbö. Ez egybevág a polgár definíciójával is: önmagáért és szűkebb, tágabb közösségéért tenni-, felelősséget vállalni kész ember. Képesnek és hajlandónak kell tehát mutatkozni. Csakhogy az idősek már nem képesek, a fiatalok meg nem hajlandóak. Utóbbin lehet és kell változtatni a kezdő lökés megadásával. A helyi közösség és a munkában részt vevő fiatalok érdeke is ezt diktálja.
Az pedig, hogy az önkéntes munkát nem lehet kötelezővé tenni, terminológiai álvita.
