Talán emlékszünk még Orbán Viktor kijelentésére a választások éjszakáján, miszerint a kétharmados többségnek alázattal kell majd végeznie munkáját. Úgy látszik, ez az alázat jelenleg egyetlen dologra vonatkozik: a népfelség Orbán és Semjén által elképzelt elvére. Eszerint pedig ha kétharmadunk van, akkor a legnagyobb alázattal csinálunk azt, amit akarunk.

  A kormány jól kezdett, az első szimbolikus törvények, például a kettős állampolgárság és a Trianon-törvény (utóbbi pár megfogalmazásbeli pongyolaságot leszámítva) vagy a gazdasági csomag biztató volt. Szimpatikus volt a lendület, azt gondoltuk: végre!

  Azóta azonban csak erőből kormányzást látunk. A Fidesz születésétől fogva meglévő, kissé cinikus jogértelmezése uralja az érveléstechnikát, ami szerint mindent megtehetsz, ami nem ellenkezik szó szerint a törvény betűjével – ez volna a procedurális demokrácia. Csak eljárásjogilag rendben legyen minden, és oké, márpedig a kétharmad bármit megtehet.

  Az Alkotmánybíróság jogainak megkurtításával kezdődő sorozatlövés indoklása szerint a kétharmados parlamentnek felhatalmazása van a néptől megtenni ezeket a lépéseket, ergo meg is kell tennie, és különben is, mind az Alkotmánybíróság jogainak rendezése, mind a médiatörvény, mind az új alkotmány már régen esedékes volt, a Költségvetési Tanács meg nem működött jól, így ezeket a döntéseket nem lehet holmi mellékes szempontok szerint halogatni. (Mert hát, az alkotmánybíróság is a parlamenttől – ergo a néptől – kapta a felhatalmazást, mit pattog tehát.)

  Mindeközben innen nézve az jön le, hogy a kormány és parlamenti többsége minden esetben felemelt ujjal mutat be annak az intézménynek, ami valahol is lassítaná, akadályozná a „mindent a népért!” felkiáltással megindokolt elképzeléseik megvitatását. Nyilván vannak olyan ügyesek, hogy megindokolják mindezt, de mégis: Magyarország egyik nagy baja, hogy nem stabil a „jogszabályi környezet”, gyakran változnak a szabályok, kiszámíthatatlan az élet, azaz baj van a joguralommal. Nem az kellene-e, hogy legyen egy jobboldali, magát valamelyest konzervatívnak valló kormány egyik célja, hogy megszilárdítsa a jogba, a jogbiztonságba, az élet kiszámíthatóságába vetett hitet? 

  Szerintem ez volt az egyik célja Antall Józsefnek is, és többek közt erre is utalhatott az agyonidézett „tetszettek volna forradalmat csinálni”-val is. Ez lebeghetett a szeme előtt Sólyom Lászlónak és „láthatatlan alkotmányának” is. És azon túl, hogy a Kádár-rendszer óta a magyarok a minél kevesebb napi politikai konfliktusba belemerészkedő politikusokat kedvelik a felmérések szerint (ezért volt mindig népszerű a köztársasági elnök meg a házelnök, pozíciójából fakadóan), talán ezért is lehetett oly népszerű az alkotmánybíróság – még ha meg is akadályozta, hogy bármit is kezdjünk a volt komcsikkal (Zétényi-Takács-törvény).

  A publicisztikákban leginkább a „fékek és egyensúlyok” elvének meg szent tehénnek tekintett alkotmány, alkotmánybíróság átszabásának tervét támadták a leginkább. Való igaz, ez a kritika, főleg liberális részről olyan hatást kelt, mintha örök, bebetonozott intézményekkel állnánk szemben (ráadásul az a baloldal védi mindezt, amelynek törvényei a legtöbbször bizonyultak alkotmányellenesnek, és amelynek a legtöbbször volt konfliktusa az alkotmánybírósággal meg a köztársasági elnökkel, és hasonlóan egyszerű procedurális jelleggel óhajtotta kijátszani őket). Természetesen mi nem szeretjük a struktúrákat, rendszereket, mechanikus államgépezet-elméleteket, amelyek szerint felépíthető egy tökéletes rendszer – ami egyrészt ugye, mondjuk együtt, utópia, másrészt, mondjuk együtt, annyi szabadságunk lenne benne, mint egy porszemnek a fogaskerekek közt. Tehát az „intézményi rendszer” nem hoz megváltást.

  De mondhatjuk-e, hogy ettől még egyszerűen nem fontosak az intézmények, például az alkotmánybíróság, a köztársasági elnök (a Költségvetési Tanács nem túl régi, és nem igazán megszilárdult intézmény, úgyhogy ebből a felsorolásból most hagyjuk ki), meg a jog szelleme szerinti, a jogba, az állandóságba vetett hitet erősítő eljárások? Vagy elég, ha kitöltjük őket, és formálisan léteznek, a la Schmitt Pál? Szerintem nem. Ha konzervatívként szeretnék érvelni, akkor máris felhozhatom Molnár Tamást, aki a különböző intézmények védelmében írta számos művét (persze ő elsősorban nem testületi intézményekre gondolt, hanem társadalmiakra, bár az egyház például mindkettő).

  Nem fura-e, hogy egy párt, ami nyolc évig a köztársasági elnöknél és az alkotmánybíróságnál lelt menedéket, minduntalan rájuk hivatkozott – teljes joggal ráadásul –, most az újonnan előállt forradalmi helyzetre hivatkozva megnyomja az országon a reset gombot?  

  Persze a kétharmadból adódóan mondhatjuk, hogy „most vagy soha”, ezzel nincs is baj. Miért ne lehetne alakítani az alkotmánybíróság jogkörén, alakítani az alkotmányon, meg ilyenek? Lehet, a kérdés a hogyan. Nem valószínű, hogy a nép biztonságérzetét növeli, ha véletlenül akkor jut eszünkbe csökkenteni bárkinek a jogköreit, arra hivatkozva, hogy egyedül a parlament felel a népnek, és joga van mindent megtenni, amikor az illető épp konfrontálódik velünk. Ez inkább azt mutatja, hogy hatalmi érdekeinkhez igazítunk mindent. Aztán ha esetleg elbukjuk a következő választást, nem marad majd más érvünk a saját magunk kialakította gyakorlatot csak kaján vigyorral utánzó ballal szemben, hogy a bal „megtévesztette a népet”.

  Persze sok csodálkozni való nincs a demokráciákban kialakult érveléstechnikákon, amelyek megbízhatóan váltakoznak aszerint, hogy egy párt épp kormányon vagy ellenzékben van. Ezeket már megszoktuk, mosolygunk rajta. Tulajdonképp mit is várhatunk mást egy demokráciában, ahol azon múlik, hogy ki kerül kormányra, hogy ki győzi meg a zembereket? Semmi csodálkozni való nincs azon, hogy mindenki az aktuális helyzete szerint cserélgeti az érveit.

  Ilyen szempontból a Fidesz-KDNP népalapú érvelése akár keserű fricskának is vehető: tessék, itt a nagyon féltett demokrácia, kedves baloldal, mit kezdesz a kétharmadommal? Mi van, ha a nép a jobboldalnak ad kétharmadot? És a jobboldal elkezdi űzni azt a játékot, amit a nagyonbal szokott űzni máshol, és szó szerint értelmezi a demokráciát? Azaz se fékek, se ellensúlyok, csinálunk egy igazi, jobbos tömegdemokráciát, és a végletekig visszük a népfelséggel való érvelést. A bal meg zavarodottan kapkod, köhécsel, meg izé, mert hogy ez az ő játéka volt eddig (legalábbis régebben). Habár már a balon se nagyon űzik ezt, inkább felvilágosult szakértőzés folyik, meg a „liberális demokrácia” védelme.

  És épp ez az. A konzervatív szerzőktől a demokrácia meg a népfelség iránti szkepticizmust tanultunk, Tocqueville-től Scrutonig, de itt a magyar szerzőket és politikusokat is emlegethetném. Ahogy meg szokott fogalmazódni: mi van, ha a demokrácia azért működik, mert vannak nem demokratikus hagyományaink és intézményeink, amelyek nélkül összeomlana? Persze ezt a tételt elfogadva is meg lehetne tenni mindazt, amit a Fidesz-KDNP megtett az előző időben. Aztán ott van a többség diktatúrájától való félelem (legújabban ezt idézte fel Applebaum a The Washington Postban), ami persze inkább arra vonatkozik, hogy a tömeges középszerűség nem hagyja érvényesülni a kiválóságokat, vagy egyáltalán kinevelni sem hagyja őket (esélyegyenlőség), de azért mégis…

  Persze az aktuális felállásban így a totális demokráciát korlátozó, meglévő intézményeinket a baloldalról is sokan védelmezni kezdik, demokráciaellenes viktatúra építésével vádolva a kormányt, ami csöppet vicces és hiteltelen attól a baloldalról, ami egyébként ezeket simán figyelmen kívül hagyja, ha az ország modernizációjáról, ugartalanításáról, nyugatosításáról, reformokról van szó, mert ideiglenesen még kicsit szar lesz, meg kell szorítani, de aztán eljön a kánaán, és akkor majd nem kényszerülünk ilyen, a nadrágszíjat és a demokratikus intézményeinket demokratikus alapon ideiglenesen, szakértői alapon (azaz megkérdőjelezhetetlenül) korlátozó lépésekre. Ha azonban a putyinista viktatúra jut hatalomra demokratikus alapon, és totálisan értelmezi a demokráciát, akkor rögtön fontos lesz mindaz, ami korábban nem volt.

  A logika működik a Fidesz-KDNP-ben is, csak ott az érvelés alapja nem a minél hamarabb, bármilyen eszközzel elérendő emberi jogi és gazdasági kánaán, hanem kicsit kézzelfoghatóbb: a kétharmados forradalom. Felhatalmazás van, úgyhogy bármit megtehetünk, azt a nép akarta, ellopjuk a jakobinus érvelést, és így az ország rendbetételének jelszavával kicsit elodázzuk az olyan, egyébként bízvást konzervatívnak nevezhető értékek erősítését, mint a jogbiztonság, kiszámíthatóság és hasonlók (nekem a MAL állami felügyelet alá vonása még belefér, másoknak nem). Már látjuk, a „szavazófülkékben lezajlott forradalom” nem csupán retorikai nagyotmondás volt, egy jelentős – bár várható – fordulat kissé patetikus megfogalmazása, hanem legitimációs érv a rendkívüli állapot mellett, amiben bármit meg lehet tenni a forradalomra való hivatkozással.

  Szerintem ami tavasz – vagy inkább az ősz – óta folyik az országban, az a demokrácia kifigurázása. Ezalatt nem arra gondolok, amit a kormány csinál. Az érvekre gondolok, hangozzék el az akár Orbán Viktor, Lázár János vagy Semjén Zsolt, akár Schiffer András, Mesterházy Attila szájából, vagy jelenjen meg a Népszabadság, a Népszava, a Magyar Hírlap, a Magyar Nemzet hasábjain. Mindenki a demokráciára hivatkozva védi a demokráciát, a sok bába közt elvész a gyerek. Mondhatnám, a demokrácia éppen önmagát figurázza ki. Nem, nem a bennünk lévő, zsigerből politikaellenes attitűdöket szeretném erősíteni, inkább ez az egész a demokrácia iránti szkepticizmusomat növeli. El kell ettől még fintorogva fordulni a napi politikától? Nem hiszem. Nem csak a cinizmus útja létezik. Mármint ami minket, politikabuzi kibiceket illet.

  Ami viszont a Fidesz-KDNP-t illeti: igazán lehetnének nagyvonalúak a kétharmadukkal, és igazán szánhatnának időt elfogadható érvek kifundálására. Nekem úgy tűnik, a pártszövetség egyelőre úgy látja, végre revansot vehet, és ezt az édes bosszút semmiért sem akarja feladni. Úgy tesznek, mintha csatában ide-oda vagdosó katonák lennének, forognak össze-vissza, és csapdosnak a kardjukkal. Egész pályás letámadás, ahogy egykoron mondta Orbán (ami ugye védekezési taktika), csakhogy teljesen feleslegesen. Ahelyett, hogy a szalámitaktikát követnék (emlékszünk még, ahogy hagyta, hogy az ellenzékiek veszekedjenek a bizottsági koncokon?), nyílt háborút hirdetnek, és egységfrontot provokálnak ki maguk ellen, aztán persze anyáznak, hogy megint az egész világ ellenük van. A kormányzás alapját képező forradalmi retorika is a csatazajt, a csata-allegóriát erősíti.

  A Fidesz-KDNP még mindig túl népies. A kereszténydemokraták programjában például szerepel, hogy ideálisnak a bázisdemokráciát tartanák, de hát most parlamenti demó van, úgyhogy kénytelen-kelletlen elfogadják, és például kárhoztatják José Maria Aznart, mert szerintük eltávolodott a kereszténydemokrata alapelvektől. Nekem inkább úgy tűnik, ők nincsenek tisztában a kereszténydemokráciával. Persze tudom, biztos ebből is van egy különbejáratú, hazai, harmadik utas hagyomány, harmadik utas kereszténydemokrácia, ami mondjuk félig az ellentéte a spanyolnak, németnek, franciának. Nem az a baj, ha van saját, magyar hagyománya egy-egy politikai irányzatnak, sőt az jó, mert van mögötte tapasztalat, beágyazott, ismerős, stb. De hogy a magyar politikai irányzatok mindig jó eséllyel félig ellentétesek azzal, amiről a nevüket kapták, az vicces. Mi a francért állt ki ennyire a népfelség mellett egy kereszténydemokrata, mint Semjén a Hírszerzőn, ahol szánalmas jogfilozófiai kardozásba, magyarázkodásba keveredett a riporterrel?

  Antall József forradalmi jelentőségű tette volt 1990 után, hogy joguralmat alkotott, és az akkor valóban forradalmi jelentőségű (de nem forradalomszerű) változások után nem kezdett el olyan szöveget tolni, hogy „most azonnal gyorsan sok mindenen változtatni kell, soha ilyen nem volt még”, és ezért figyelmen kívül hagyni a még frissensült államberendezkedés intézményeit, eljárásmódjait (direkt nem mechanizmusokat írok, hanem eljárásmódokat) és azok mögött megjelenő szándékot is, és a fideszes tág értelmezés helyett inkább szűken értelmezte azokat. Míg Antallék beteljesítették a törvény szellemét, a Fidesz kiüresti azt. Nyilván most erre az volna a válasz, hogy akkor arra volt szükség, most meg erre van, ráadásul Antallt gúzsba kötötték a körülmények, meg „a paktum”. Mégis én inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy akármilyen romhalmazból kellett kezdenie az újjáépítést, nem kapkodott, és fontosabbnak tartotta, hogy kiszámítható joguralom legyen annál, hogy bármi áron, azonnal kicsikarjon még oly szükségesnek vélt változásokat is. Inkább lassan, de biztosan, kiszámíthatóan, példát mutatva a következőknek.

  Értem én, hogy ez húsz éve történt, hatalmas ellenszélben és nem Antallnak volt kétharmada. A romhalmaz ugyanakkor most azért jóval kisebb, mint 1990-ben volt, Antall sokkal inkább érvelhetett volna azzal, hogy „most vagy soha”, mint a jelenlegi kormánytöbbség. Antall sokkal inkább tojhatott volna az eleganciára és használhatott volna forradalmi retorikát. Nem tette. Persze ma rá úgy szokás tekinteni, mint szegény páriára, aki ahelyett, hogy odacsapott volna a komcsiknak, feleslegesen úriembert játszott. Hát, a Fidesz-KDNP is elfogadni látszik ezt a tételt, és mivel megteheti, nem is játszik úriembert, hanem odacsap. Pedig most aztán tényleg jó volna, hogy ahelyett, hogy feleslegesen odacsapna, úriembert játszana a kormánytöbbség.

  Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet változtatni mondjuk az alkotmányon, nem kell új médiatörvény, nem lehet megváltoztatni az alkotmánybíróság hatásköreit, és átszabni a Költségvetési Tanácsot. És nem is azt akarom mondani, hogy az elegancia mindent legitimál. De például ahelyett, hogy mindenkinek szűkítjük a hatásköreit, aki beszól nekünk, igyekezhetnénk helyreállítani az intézmények, eljárások és az állam tekintélyét. Ha a cél esetleg ez, akkor az eszközök megválasztásával van a baj.

  Mindenesetre illene tájékozódni pár kérdésben. Például hogy az alkotmánybíróság hatásköre egyáltalán nem erősebb, mint más államok alkotmánybíróságainak a hatásköre, hacsaknem annyiban, hogy bárki fordulhat a testülethez, érintettség nélkül. A törvények felülvizsgálatának joga – akármilyen törvényé – azonban, ahogy Jakab András fogalmazott többször is, „fogalmi eleme” az alkotmánybíráskodásnak, azaz enélkül nincs értelme alkotmánybíróságról beszélni. Vagy hogy a különböző állami testületek, például az alkotmánybíróság, nem a parlamentnek alárendelt szerepet játszik. Ha a parlament azt csinál vele, amit akar, akkor egyáltalán minek van? Az alkotmánybíróság éppen azért van, hogy a parlament meg a kormány ne csinálhasson azt, amit akar.

  Jakab András az Indexnek: „Nem látom az összefüggést a népszavazás és az AB hatáskörei között. A népszavazás alól azért szoktak kivenni kérdéseket, mert túl bonyolultak, és nem egyszerű átlátni az összefüggéseit. Ezek egyrészt gazdasági jellegű jogszabályok, másrészt a nemzetközi szerződések világa. A harmadik körbe az államszerkezet stabilitását érintő ügyek tartoznak.”

  Nem beszélve arról, hogy az egész ügy, amivel az alkotmánybíróság körüli hercehurca kirobbant, a 98 százalékos különadók ügye, rendezhető lett volna bírósági eljárások keretében is. Csak az ugye lassabb, és kevésbé látványos, és nem olyan egyszerű elszámoltatásként felmutatni.

  Aztán ott az új alkotmány kérdése. Nincs ellenemre, de szerintem meg lehetne oldani, ahogy azt sokan mondták már, újraszámozással meg a preambulum megszövegezésével. Én Isten- és Szent Korona-párti vagyok, a la lengyel preambulum. De mi a fenének kell beletenni egy alkotmányozó testületbe Pozsgay Imrét, például? Miért röppennek fel olyan hírek, hogy a NENYI lenne a preambulum, amikor a NENYI már önmagában is kész röhej, a NER-rel, együtt, teljesen felesleges támadási felület, amin mindenki röhög, azaz éppen hogy nem az állam tekintélyének helyreállítását szolgálja, hanem a nevetségessé tételét? A NER pedig mindent átpolitizáló jelszó, olyan, mint amikor mindenki egy irányba nézett és építette a közös jövőt. Ugyancsak szörnyű ötlet az alkotmány ópusztaszeri aláírása.

  És akkor itt jöhetne a médiatörvény, ami a köztes intézmények (például bíróságok) kiiktatásának újabb példája. A népi beütés (és a liberális) ott is megmutatkozik a Fidesz-KDNP-n, hogy a közös felelősségvállalás terepének egyedül az államot tudja elképzelni, imigyen szembefordítva azt az egyénnel. Vagy közösségpárti vagy, azaz állampárti, vagy individualista ellenség. Ez márpedig klasszikus ballib logika, kedves Matolcsy Görgy, például. Mi lenne, ha inkább a köztes intézmények, a szabad társulások, az önkéntes adakozás, stb megerősítését szolgálná a kormány? Vagy az már káros hatalmi ellensúlynak számít?

  Mi lenne, ha a Fidesz-KDNP vinne a kormányzásába egy kis nagyvonalúságot és eleganciát, meg alázatot, ahogy ígérték?