Kollég' uramék! mennykő nagy
Dolog ám ez, úgy-é hát?
Isten ugyse! ez a fickó
Mind megeszi a békát;
Ebugatta kis scythája,
Magamnak is, hogy reája
Néztem, lógott a szügyem...
/Csokonai/

  Csapataink harcban állnak. Csapásokat adunk és kapunk, veszteségeink nagyok, de az ellen még nagyobbakat szenved el. Az utolsó töltényig harcolunk, nem engedünk; eb ura fakó! Ilyen jelentések és csatakiáltások verik föl a filozófia tanszékek kietlen csöndjét. Háború van. Egészen pontosan Kulturkampf.

  Az előzményekről annyit, hogy az Akadémia filozófiai intézetébe - az elnök - regényes előjáték után kinevezett egy bizonyos Boros Jánost, aki - filozófus lévén - a jónevű német gondolkodó Immanuel Kant munkásságának szentelte élete jó részét. Választott mestere szerint a világ csak az ész ítélőszéke elé állítva az, ami, a világ olyan, amilyennek képesek vagyunk látni. Bizonyos értelemben a világ olyan, amilyenek mi vagyunk. Na ez a probléma.

  Valamikor - úgy 2500 évvel ezelőtt - nem volt kétséges, hogy a filozófia és a filozófus egy. A filozófia célját a jó élet elérésében látták, na meg a nevelésben. A filozófus önmaga tökéletesítésére is filozofált, kereste a bölcsességet, hogy aszerint éljen, amint azt Szókratész élete, filozófiája és halála tanúsítja. Ennek értelmében a filozófia tanítása a szóbeliségen a személyes kapcsolaton alapult, az írás halott volt szemükben, csak mint segédeszköz jöhetett számításba. A későbbi időkben, különösen az úgynevezett rendszerfilozófiák radikálisan szakítottak ezzel a hagyománnyal. A filozófia könyvekbe került, mert feltételezték, hogy az olvasó - a művelt közönség - birtokában van mindazon ismereteknek és készségeknek, melyek segítségével megérti a könyvekben leírtakat. Ennek eredményeként a filozofémák és a filozófusok elkülönültek - ha tetszik elidegenedtek - egymástól. A filozófus személye és élete irrelevánssá vált a tan megértése, vagy meg nem értése szempontjából. A filozófuson nem volt többé számonkérhető, hogy életét a saját leírt, elgondolt elvei és eredményei alapján éli vagy sem.

  Rousseau például, aki írásaiban nagy humanista és nevelő volt, saját gyerekeit árvaházba adta és igazán rosszindulatú aljas gazember volt, azonban az emberek csak a könyveit olvasták. Így lett minden humanizmus és szabadság egyik szülőatyja. Hogy ez nem tejesen jó, vagy helyes így, azt azért mindenki érezte, hiszen a filozófiai iskolák egy-egy nagy gondolkodó köré szerveződve továbbra is léteztek, létrejöttek. Mindenesetre szokássá vált, hogy a bölcselők etikai álláspontja és konkrét cselekedetei között senki sem keresett összefüggést.

  A filozófia története különös dolog, eltér más tudományokétól. Valahogy úgy működik, hogy bizonyos időnként születik egy nagy filozófus - vagy sűrűsödési pontokban több is - és amíg nem jön egy újabb a többiek az előzőek által írtakon rágódnak. Filozófusoknak nevezik őket is, tevékenységük azonban sokkal inkább filológiai, vagy filozófiatörténeti, amint arra már Schopenhauer felfigyelt. Manapság kutatónak nevezik az ilyet, ahol is a kutatás jórészt régi szövegek rejtélyes félmondatain való kérődzést jelenti. A „filozófia munkásaira” - ahogyan Nietzsche megvetően nevezte őket - szükség van persze, hiszen ők tanítanak, fordítanak, elvégzik az aprómunkát. Újdonságot várni tőlük azonban merőben felesleges.

  A filozófust a fenti módon sikerült tehát elválasztani a filozófiától, nem sikerült azonban elválasztani az állásától, mellyel - ahogyan távolodott a filozófiától - úgy került egyre szorosabb viszonyba, olyannyira, hogy mára már egy lett vele. Itt érkezünk el történetünk döntő pontjához, a magyar filozófia történetének specifikumaihoz, melyek számosak és igen érdekesek.

  Az úgy volt, hogy 1945-54 között a Moszkvából érkezett filozófia és annak világi karja, az ÁVH rapid módon végzett az amúgy sem túl délceg magyar filozófiai gondolkodással. Képviselőit mindenek előtt megfosztották a filozófus legjellegzetesebb és legfontosabb attribútumától - az egyetemi állástól. Az így létrejövő űrt kitöltő szürkés színű marxista-leninista káposztalében úszkáló darabok közül a legnagyobb maga Lukács György volt. Lukács - Gyuri bácsi, ahogyan tanítványai diszkrét bájjal nevezték - regényes figura, Magyarországon világhírű gondolkodó, kommunista párt-ideológus és mesteréhez, Marxhoz hasonlóan érzelmi fogyatékos. A gazdag zsidó családból származó, pszichikailag nyilvánvalóan sérült fiatalember a 10-es években elkötelezi magát a marxizmus mellett, amely kétarcúságával örökre lebilincseli. A kétarcúságot úgy kell érteni, hogy a felszínen ott van a lehető legprimitívebb, csasztuska szintű világlátás - az osztályharc, az imperializmus, a proletárok és egyebek - alant pedig ott gomolyog a spekulatív német filozófia minden teuton homálya.

  Gyuri bácsi későbbi teljes, hosszú életét ebben a közegben töltötte. Hol a felszínen úszkált - még lövetett is - párt-ideológusként, hol a mélyben búvárkodott, de intenzív jelenléte befolyásolta, sőt meghatározta a '45 utáni magyar filozófiai közéletet. Ő és tanítványai - a nem kis büszkeséggel emlegetett budapesti iskola - sajátos filozófiai gettót hoztak létre, ékes példájaként annak, hogy a gettó kapuját belülről is be lehet zárni. A gettó falait, a közelgő veszélyre tekintettel, várfalakká magasították. Szerte e kies hazában a filozófiai - és általában társadalomtudományi - tanszékeket benépesítették a tanítványok és a tanítványok tanítványai, a Lukács-iskola, óvoda, bölcsőde, talán még a szülőszoba is. Primátusuk két dolgon alapult. Az egyik a hihetetlenül erős klán-szellem, - itt mindenki valakije mindenkinek, mindenki volt már mindenki felesége, de ha nem, akkor tántija, unokája, mostohaanyja, ami különösen érdekes, miután oly' sokat olvastunk tőlük az undorító magyaros, uram-bátyám világról - a másik az idegennyelv-tudás, és ebből fakadóan a külföldi filozófiai irodalom ismeretének privilégiuma. Így valósult meg Nietzsche gondolata a filozófia és a genealógia azonosságáról, bár ő nem pont erre gondolt. Mindez, a filozófia iránti általános közönyben - filozófiának ott volt a FoxiMaxin osztogatott bölcsesség - fel se nagyon tűnt senkinek.

  Változott azonban a világ. Hazánk fiai, lányai külföldi egyetemeket kezdtek látogatni, ahol még csak nem is hallottak Lukácsról, megismerték az ottani bölcseletet, nyelveket tanultak és hazatérve döngetni kezdték a gettó-vár kapuját, melyet - a döngetés hatására - belülről még el is barikádoztak. A várvédők, a korszellemnek megfelelően, liberálissá képezték át magukat, az ablakokba intellektuális ágyúkat vontattak, melyekkel a fasizmus kartácsával lőtték az ostromlókat - kitört a filozófiai Kulturkampf. A csata változó hevességgel folyt, a résztvevők sokszor élvezték is, volt azonban egy bökkenő. A bökkenő pedig az volt, hogy vár teljes ellátását - ilyen-olyan okokból - az ostromlók voltak kénytelenek vállalni. Elhúzódó ostromok esetén szokott lenni egy pillanat, mikor az ostromlók a frontális támadás helyett a kiéheztetést választják, megpróbálják elvágni az utánpótlási vonalakat.

  Ez folyik most. Az ügy messze nem arról szól, hogy a fent nevezett Boros János ki akar rúgni néhány, legalább annyira jelentéktelen, mint alkalmatlan alakot, nem. Arról szól, hogy ezek után, a Lukács-tanítványok őszinte rettenetére, az is előfordulhat, hogy ki is nevez, felvesz, alkalmaz néhány embert, olyant aki nincs jóváhagyva általuk. Az ellenség keze beteszi a lábát, az ÁVH-s nagyszülők fáradságos munkája kárba vész, a filozófiai - és tágabb értelemben kulturális - hitbizomány oda lesz. Az intézet vezetője egyébként tökéletesen szabály- és törvényszerűen jár el, a kirúgottak nem teljesítették a munkakörrel járó minimum feltételeket sem, többnyire be sem jártak és nem öregbítették a magyar filozófia legendás hírét a világban. A kutya nem ugatna utánuk, ha nem lenne nyilvánvaló, hogy eltávolításuk és nem kanonizált utódok kinevezése: rés a falon, ami megengedhetetlen.

  Ami elkeserítővé és igazából nevetségessé teszi az egészet az az, hogy nem filozófiai iskolák bölcseleti bozótharcát látjuk, hanem néhány jól fizető állás körüli tumultust, ahogyan az már lenni szokott. A résztvevőkről nehéz megmondani, hogy innen, vagy túl vannak már az egzisztencia féltésből fakadó opportunizmuson, petícióik és gondolataik nem valamely filozoféma, hanem az ebédjegy és a kiküldetési díj körül forognak. A kontemplatív élet eszméje, mely évezredeken át volt a filozófia és a filozófusok vezérlője a TB-járulékok örvényébe fullad, mert így jár az, aki bármi nemeset is tanul, maga nem képes nemesedni általa. A Kulturkampf ágyúval, csákánnyal és kőbaltával is folyik, a tanszéki számítógépek tüzes byte-okat lövellnek - távol valahol, az alvilág árnyai között egy széles vállú görög fázósan összehúzza magán a hümationt.