„Amikor megszülettek, élni kívánnak, s hogy haláluk legyen, vagy még inkább: hogy megpihenjenek. És gyermekeket hagynak maguk után, hogy halál mindig újra legyen.”
(Hérakleitosz B 20. töredék)
Nehéz dolog meghalni, különösen nehéz elhagyatva és feleslegesen. A természet figyelmeztet: közel a vég, apróbb nagyobb kopások, fájdalmak, képességek elvesztése – mind, mind üzenet: készülődni kell. Az Istenét megtagadó, modern emberben ilyenkor feléled a félelem; a félelem a sötéttől, a semmitől, az ismeretlentől. Az Isten elleni lázadás legmélyebb, legrejtettebb gyökerei húzódnak és munkálnak itt; miért? - kérdezik és elutasítják azt, aki ilyen igazságtalan világot teremtett.
Életünk zárt kontinuum, kifeszítve születés és halál közé, rövid, szenvedésekkel teli és céltalan is talán. Lelkünk halál okozta sebeit vakarva - mint Jób a pusztában - perlekedünk a mi Urunkkal: „Vesszen a nap, amikor világra jöttem!” Életünk utolsó része, prime facie a halálról szól, s hogy ez ne váljon állati rettegéssé, bele kell törődni, vagy el kell fogadni az életünk végességét, a halált. Némi - lehet, önáltató - reményt a hallhatatlanságra gyerekeink, utódaink adják, akikben tán továbbélhet valami abból a szikrából, ami a lelkünk. Velük azonban egyre különösebb és nyugtalanítóbb a viszonyunk. A továbbiakban erről lesz szó.
In medio umbrae mortis - a halál árnyékának völgyében - töltött időt könnyebbé teszi az öregkor és bölcsesség összekapcsolásának ethosza. Ha elhisszük azt, hogy a világnak szüksége van az öregek bölcsességére, azzal igazoljuk az öregkort magát - átvitt értelemben célt adunk az élet végének is. Az öregek bölcsességére szükség van, tudták ezt azóta, amióta ember él a földön, hiszen az emberi élet - és annak gondjai - emberi interakciókból, szövevényes kapcsolatokból áll, döntést igénylő helyzetekből, melyekben semmiféle teória nem segít, annál inkább a tapasztalat szülte belátás.
Logikusan úgy látták tehát, hogy a nagyobb élettapasztalat segítséget nyújt a bonyolult döntésekben. Persze mindez csak addig volt így, amíg a világot és az ember lényegét valamiféle állandónak, változatlannak tekintették és ebből a változatlan lényegből vagy emberi természetből egy alapvetően változatlan történetként gondolták el az emberi sorsot. Az, ami egy emberrel egyáltalán történhet, néhány ősi és nagy narratívában már szerepel. A Bibliában, vagy akár az Íliászban szinte le van írva mindaz, ami emberrel történhet: a születés, a halál, a siker és a kudarc, szerelem, árulás vagy hűség - ott olvashatóak. Ijesztő, hogy milyen kevés alapeset milyen végtelen számú bonyolult helyzetet képes létrehozni.
*
A gondolkodás kritikai és antropológiai fordulata azt eredményezte, hogy ami egységnek és lényeginek látszott, az kontingenssé vált. Az ember, a közösség fogalmai individuumokra estek szét, akiknek kiismerhetetlen önkénye irányítja a cselekedeteket, vágyakat. A központi fogalommá a haladás vált, mely lényege szerint változás. A haladás – vélték - arra kényszeríti a kaotikus individuumokat, hogy bár saját érdekeiket és szenvedélyeiket követik, mégis a haladást szolgálják. Ez az „ész csele”, ahogyan Hegel fogalmazott. A változónak látott világban az emberi tapasztalatok azonban érvényüket veszítik a minden átalakító időben - ezért nincs szükség az öregek tanácsára többé. A változás, a haladás, a cselekvés kreálta világ, az erő és az akarat világa a fiataloknak való. A tapasztalat pedig érvénytelen egy gyorsan változások közepette, a maradiság jelképe és az öregekről többé nem a bölcsesség, hanem az Alzheimer-kór jut mindenki eszébe.
Ezzel párhuzamosan, de nem ettől függetlenül, egy másik folyamat is lejátszódott. Két világháború és a feminista mozgalmak bebizonyították, hogy a nők is képesek ugyanolyan munkák elvégzésére, mint a férfiak. Közgazdasági érdek fűződik tehát ahhoz, hogy ők is részt vegyenek a termelésben, és a könyvelők uralta világban ennél nyomósabb érv nem is szükséges. A béreket innentől fogva úgy alakították, hogy egy kereset ne is legyen elég, így azután a szükségszerűség könnyen igazolható lett. Természetesen a szerencsétlen asszonyoknak ezt úgy adták el, mint a kiteljesedést, a kreativitás kibontását. Mármost, hogy mennyire kreatív hely az elektronikai gyár futószalagja, a varroda, vagy a Tesco-pénztár, azt mindenki döntse el maga, márpedig a nők többsége ilyen helyeken dolgozik. Mindenesetre sokak szemében ma is nagyszerű dolognak tűnik, hogy a nők immár pilóta-ülésekből bombázhatnak más nőket és gyerekeiket. Nincs is ennél szebb példája a megnövekedett lehetőségeknek. A nők munkába állásának két azonnali következménye lett.
Az egyik, hogy meg kellett oldani az egészen kicsi gyerekek elhelyezését: bölcsődék és óvodák kellettek, továbbá újabb asszonyoknak kellett elhagyni családjukat, hogy ezekben dolgozhassanak. Ma már ideológiák szólnak arról, hogy gyerekeknek milyen jó az, ha már néhány hónapos korukban bölcsődében helyezzük el őket, a többi üvöltő poronty közé, akik körül unott dadusok sürgölődnek. Nyilván ez így volt eltervezve, íme az evolúció a majomtól a bölcsődéig. Azután, mikor már megnőnek, kamaszok lesznek és furcsán idegennek tűnnek nekünk, vajon miért?
A másik közvetlen következmény az öregeket érintette. Néhány szerencsés kivételtől eltekintve mindenkinek eljön az a pillanat az életében, mikor mások segítségére szorul. Ekkor nincs és nem is lehet választás, a helyzet - hogy úgy mondjam - biológiailag determinált, egyszerűen nem vagyunk már képesek bizonyos dolgokra. A nők elmentek otthonról, hogy a köz számára elengedhetetlenül fontos, önkiteljesítő munkát végezzenek, és az öregek egyedül maradtak. Ellátásukra külön iparág alakult, melynek költsége és gondja-baja szintén a társadalomra zúdult, ékes igazolásaként azon tételnek, miszerint az emberiség története főleg ama problémák megoldásából áll, melyeket magának köszönhet.
*
Mostanra kiderült, hogy mindez rendkívül sokba kerül, mi több, megfizethetetlen. És valóban. Micsoda ára van annak, hogy a papa vagy a mama utolsó éveiket üres tekintettel a tévé előtt ülve töltik egy otthonban, idegenek között, amíg egyszer egy steril helyiségben, villogó és pittyegő közömbös gépek között meg nem könyörül rajtuk a halál. A könyvelők sajnálkoznak. Nagyon drága - mondják és arra biztatnak bennünket, hogy „gondoskodjunk” magunkról. Mammon országában ez természetesen azt jelenti, hogy legyen pénzünk. Valóban, ha van pénzünk, öregkorunkban esélyünk lesz arra, hogy ne egyedül, hanem sunyi cselédektől körülvéve éljünk, akik jobb esetben nem lopnak meg bennünket, és nem élnek vissza magatehetetlenségünkkel. A vásárolt szeretet pontosan annyit ér, mint az a számokkal díszített papírdarab amit adnunk kell érte: semmit.
Az látható, hogy ember voltunk két legnehezebb, legkevésbé önálló korszakával, a gyermekkorral és az öregséggel nem tudunk mit kezdeni. Nem tudunk gondoskodni azokról, akik akarva-akaratlanul ránk bízták magukat. Alkalmatlanságunk lesújtó. Az öreg ellátása egyre vállalhatatlanabb nyűggé válik, és a nemrég - a huszadik század elején, nálunk pontosan 1929-ben - alapított nyugdíjrendszer máris összeomlani látszik. Különösen nyűgös eltartani őket azok részéről, akik még feleslegesnek is vélik a „nyuggereket”. A legtöbb ember élete pedig - tetszik nem tetszik - két részre oszlik: mikor ő tart el másokat és mikor őt tartják el. Ez az eltartás - minden ép érzékű ember tudja - messze nem a pénzről és a biológiai életfeltételekről szól. Amint az lenni szokott: ahogyan mi bánunk az előttünk járó korosztályokkal, úgy fognak gyerekeink és unokáink bánni velünk. Az egészségügy és a nyugdíj finanszírozhatatlan költségeivel annak az árát fizetjük ki, hogy nem kell fognunk a haldokló kezét. Hogy ez mennyit ér meg, azt nem tudom.
Mivel - mondják - az ember tudatos lény, ezért védekezni kényszerül az öregség ellen egy olyan világban, ahol csak a fiataloknak jut hely. Először is eltoljuk magunktól a halált. Nem gondolunk rá, mert akkor nincs. Úgy teszünk, mintha örökké fiatalok lennénk, nem öregszünk, mindent elkövetünk - a hajfestéstől a kuruzslókon át a plasztikai sebészetig -, hogy megállítsuk az öregedésünket. Pedig kevés szánalmasabb látvány van ennél. Száműzzük a halált távoli hideg-fehér termekbe, a tudomány agendájává téve, amely eléggé személytelennek tűnik ahhoz, hogy ne érintse a mi személyünket. Pedig aki hátat fordít a halálnak, az az igazi életnek fordít hátat.
