„[A magyar felsőoktatásban] a diákok nem nagyon tanulnak,
a tanárok nem nagyon tanítanak, az állam pedig nem nagyon fizet.”
Lányi András szociológus
„Question: What is the first thing an arts major asks when he leaves university?
Answer: Would you like fries with that?”
Nemzetközi vicc
„A Hungária körúton, a Könyves Kálmán körúton kívül kezdődik
a valóság, amely - mint mindig - sötét és véres. Ott isznak, basznak és ölnek.
Ott nincs kecmec. Ott a proletariátus Wertherei rohannak a vesztükbe.”
Tamás Gáspár Miklós,
A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének munkatársa
Sorozatunk első részében felvázoltuk a magyar felsőoktatási rendszer mai helyzetének hátterét, második részében az új felsőoktatási törvény előzetes koncepciójának alapelveit vettük górcső alá. Időközben nyilvánosságra hozták a végleges koncepciót, ez nem tér el jelentősen a korábbi, nem nyilvános változatoktól. Meg is kezdődtek a nyilvános viták, ami pozitívum – az előző felsőoktatási reformnál Magyar Bálinték igyekeztek ezt a csupa kellemetlenséggel járó hercehurcát megúszni.
A figyelem végre egy fontos kérdés, a bolognai rendszer hogyantovábbja felé fordult. Ezzel kapcsolatban a törvény vitairata azt mondja, hogy alapvetően megmarad a kétciklusú képzés, de egyrészt ezt felülvizsgálják, másrészt a tanárképzést teljes egészében kiveszik ennek hatálya alól, harmadrészt lehetőséget adnak az egyes tudományterületeknek az osztatlan képzés visszaállítására. A tanárképzéssel itt nem foglalkozunk, a többi terület azonban megér egy posztot. Mi itt amellett fogunk érvelni, hogy a bolognai rendszert nem kéne nagyon megpiszkálni.
A politikus beleszól
De előbb egy kis kitérő a politika irányába. Az új felsőoktatási törvény akkor került igazán reflektorfénybe, amikor Pokorni Zoltán betámadta miatta Hoffmann Rózsát. Mivel mindeddig a Fidesz-KDNP hadsereg kommunikációilag szorosan összezárt, a fél média a Pokorni-Hoffman vitán élvezkedett, hiszen ez volt az első eset, hogy egy kormánypárti belső vita nyilvánosságra került. A hasonló nézeteltéréseknek mi kifejezetten örülünk: mivel az ellenzék egy vicc – pontosabban: három vicc –, teljesen természetes, hogy a fontos vitákat a kormánypártok saját berkeiken belül folytatják le. A nyilvánosság pedig mindig jó dolog.
Pokorni fellépését sokan egy háttérbe szorított, sértett politikus bosszújának tartották. Ez lehet, hogy közel áll a valósághoz, ugyanakkor a volt oktatási miniszter joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a vitairatban súlyos problémák vannak, amelyeket nem kéne törvénybe iktatni.
Arról Pokorni nem tehet, hogy Magyar Bálint gyakorlatilag a védelmére kelt – ez nagyjából annyira lehet kellemes érzés neki, mintha kioperálnának a vékonybeléből egy véletlenül lenyelt sulinetes lézernyomtatót, a benne elakadt Kóka Jánossal együtt. Magyarnak egyébként mi azt tanácsolnánk, hogy ne nagyon szólaljon meg se ebben az ügyben, se az oktatás más kérdéseiben, mert ha ő azt mondja, hogy az ég kék, akkor minden értelmes és tisztességes ember meggyőződéssel fogja vallani, hogy az ég valójában zöld. Amiről viszont szívesen hallanánk őt, az a példátlan korrupciós botránysorozat, amit oktatási miniszterként produkálni tudott.
Ha már itt vagyunk, küldenénk egy-egy számot az említett hölgynek és uraknak. Hoffmann Rózsa a Biggest & The Bestet kapja:
Magyar Bálinté az A Good Day to Die:
Pokorni Zoltánnak pedig sajnos nem tudunk mást küldeni, mint a Losert:
Na de hagyjuk a politikusokat, nézzük a lényeget!
Bologna védelmében
Fontos leszögezni, hogy a mifelénk bolognainak nevezett, valójában angolszász szerkezetű felsőoktatási rendszer önmagában nem rossz dolog, és nem is unalmukban döntöttek úgy az európai kormányok, hogy általánossá teszik. A tudásalapú világban a képlet egyszerű: az okos emberekkel rendelkező országok gazdagok, a buta népességűek pedig szegények. Márpedig Európa minden felmérés szerint elvesztette vezető szerepét a kutatás-fejlesztésben, innovációban, tudományban, vagyis nem eléggé okos. Mivel a releváns okosság az egyetemeken termelődik, logikus volt, hogy az európai vezetők ezekhez nyúltak hozzá. Mégpedig úgy, hogy megnézték, milyen rendszerben működnek a világ legjobb egyetemei, s igyekeztek azt a struktúrát átvenni. Mivel a világ száz legjobb egyeteméből nagyjából kilencvenkilenc angolszász rendszerű, úgy döntöttek, hogy ezt honosítják meg egész Európában (nem csak az EU-ban). A döntés helyessége kétségbe vonható, hiszen mondjuk a Harvard nem föltétlenül a BA-MA szisztéma miatt olyan jó, amilyen, de az összeurópai döntés megszületett, nem érdemes szembevizelni.
Jó magyar módjára persze lehet rugózni azon, hogy a nemzetközi egyetemi rangsorokat azok állítják össze, akik a legjobbnak minősített intézményekhez kötődnek, csakhogy az olimpián is az szerzi meg az aranyérmet – a jelen esetben a legjobb állásokat –, aki a versenybírók szerint a leggyorsabban fut, és nem id. Kovács Róbert, aki ugyan picit pocakos, de miszerintünk neki van a legszebb mozgása.
Ne vezessen félre minket, hogy nálunk a liberálisok vezették be a többciklusú képzést. A konzervatív brit rendszer évszázadok óta „bolognai” módra működik, s az európai kormányok politikai irányultságtól függetlenül támogatták a szisztéma átvételét. Nekünk baromi nagy pechünk van, hogy valaha is volt liberális oktatási miniszterünk. Az meg pláne pech, hogy ő volt ott, amikor, és a saját szája íze szerint adaptálhatta az összeurópai rendszert. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az angolszász rendszer liberális találmány, sőt azt se, hogy inherensen angolszász lenne, az angolszászság minden szomorú és szánalmas vonzatával együtt. Valójában itt egy egyszerű keretről van szó, amelyet az intézmények töltenek ki tartalommal: nálunk mind az osztott, mind az osztatlan képzésben ugyanúgy Krausz Tamás tanítja a Szovjetunió történetét és György Péter a médiaelméletet, a struktúrának ehhez semmi köze.
Kicsi a világ
Szomorú, de azt a tényt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a világ felsőoktatásában – mint még néhány egyéb területen – nem Magyarország fújja a passzátszelet. Mi annyit tudunk tenni, hogy követjük a nemzetközi folyamatokat, s imádkozunk, hogy szülessék néhány istenáldotta tehetség, aki nemzetközi szinten is odabasz. Kísérletezhetünk sajátos magyar rendszer fenntartásával – hasonló politikát Európában csak Észak-Ciprus és Koszovó követ –, de ezzel csupán a magyar hallgatókat és oktatókat szívatjuk, mert kizárjuk őket a nemzetközi együttműködésekből. Annyira pedig nem vagyunk jófejek, hogy vidáman meglegyünk ezek nélkül. Az egyik legjobb dolog, ami az elmúlt húsz évben a magyar felsőoktatással történt, a kutatás és oktatás – sajnos nem eléggé kiterjedt – nemzetköziesedése volt. És itt nemcsak az excsajom.hu-n is feltűnő makkoltatható erasmusos cserediákok Magyarországra áramlására gondolunk, hanem egy csomó más, hasonlóan örömteli fejleményre is.
A közvélekedéssel ellentétben a felsőoktatás mai állapotáról – amelyet egyébként korántsem tartunk az ország általános helyzeténél tragikusabbnak – nem a bolognai rendszer tehet. Eltömegesedés, alulfinanszírozottság, a társadalom szétesése – csupa olyan dolog, aminek nincs köze Bolognához. Jó lenne, ha mindent a Bolognai Nyilatkozatot aláíró Pokorni Zoltánra és a rendszert az egyetemekre-főiskolákra rákényszerítő Magyar Bálintra foghatnánk, de ez igazságtalanság lenne. Mondjuk Magyart szívesen bántjuk igazságtalanul is, de ez itt most túl messzire vezetne.
Megszenvedte már
Az angolszász rendszert kínnal-keservvel ugyan, de Magyarország 2006-tól már átvette. Az átmenet kurva nehéz volt. Az ország összes intézményének összes szakán új tanterveket kellett kidolgozni, új akkreditáción kellett átesni, évekig teljes volt a káosz, senki nem tudott semmit, párhuzamosan folyt az új és a kifutó, „nem bolognai” évfolyamok képzése, oktatók ezrei kaptak gyomorfekélyt. Az érdemi munka évekig állt, a felsőoktatás munkásai tanítás és kutatás helyett szaklétesítési kérelmeket írtak, és az új rendszert meg a Magyar–Hiller tandem anyját szidták.
A helyzet letisztulása mostanában kezdődött meg: a nem bolognai hallgatók szép lassan távoznak, s 2011-ben végez mesterképzésben az első „bolognai” évfolyam azon töredéke, amely eljutott idáig. Igazi tapasztalatok a rendszerről néhány év múlva lesznek, amikor több végzett lesz, s azok el is helyezkednek. A bolognai rendszert bőven elég lenne akkor felülvizsgálni, s a rendszeren belüli szükséges módosításokat – elsősorban az egyes képzéseken belül – elvégezni. Ha most alapvető strukturális változások jönnek, akkor sok ezer magasan képzett értelmiségi több éves kínlódása és munkája veszik kárba, ráadásul újabb évekre prolongálódik a káosz. Ezért csak nagyon óvatosan szabad bármihez hozzányúlni.
Fontos tudni, hogy amit Magyar Bálint a felsőoktatásban tényleg elkúrt, az nem az angolszász rendszer bevezetésének ténye volt, hanem az, ahogyan bevezették. Magyar ugyanis az európai direktívára hivatkozva egy csomó olyan változtatást is bevezetett, amelynek nem a bolognai folyamathoz volt köze, hanem a saját monomániáihoz. Ilyen volt például a szakok számának jelentős csökkentése, ami olyan szörnyszülöttek megjelenéséhez vezetett, mint a „szabad bölcsészet” vagy a „társadalmi tanulmányok” alapképzési szak. Szintén csak Magyarnak jutott eszébe részben elhasznált ballib politikusokból álló „gazdasági tanácsokat” ültetni az egyetemek nyakába. Más típusú, de még nagyobb baromság volt, amikor az egyetemek nyomásának engedve Magyar hozzájárult, hogy a felvételhez ne legyen követelmény az emelt szintű érettségi – miközben a kétszintű érettségi bevezetésének az egyetlen értelme a továbbtanulni kívánó/nem kívánó diákok követelményeinek elkülönítése volt. E problémákat orvosolni kell, de magát a rendszert nem érdemes felforgatni.
Nem olyan rossz
A helyzet az, hogy a magyar felsőoktatás tulajdonképpen jól vette az akadályt, a kétciklusú képzés számos területen jól működik. Az a tény, hogy három év után a diákok egy része egy BA vagy BSc diplomával a kezében kihullik az egyetemről, egyrészről kellemetlen, másrészről viszont tanulásra ösztönzi őket, már ha szeretnének még két évet nyerni, mielőtt a Blaha Lujza téri McDonald’sban végzik. Mesterképzésre csak az alapképzés legjobbjai mehetnek, így az angolszász rendszerrel együtt a magyar felsőoktatásból korábban hiányzó verseny is megjelent – ez pedig a minőséget is javít(hat)ja. Mesterszinten pedig végre megvalósulhat valamiféle elitképzés, amelynek hiánya az eltömegesedett magyar felsőoktatás egyik fő rákfenéje volt. Az oktatóknak pedig teperniük kell, hogy az alapszakon elég vonzóvá tudják tenni saját intézményük mesterképzését, mert egyébként a diákok lelépnek.
A kétciklusú képzés pozitívuma az átjárhatóság és az, hogy – elvileg – nincsenek benne zsákutcák. Ha valaki egy adott képzési ágban BA diplomát szerez a somogytoszodai főiskolán, akkor – ha megfelel a felvételi követelményeknek – elmehet mesterképzésre a Corvinusra vagy az ELTE-re, s ha pénze is van, akkor a Sorbonne-ra vagy Cambridge-be. Ez azért fontos, mert 18–21 éves kora között az ember simán rájöhet arra, hogy van benne képesség és elszántság magasabb fokon tanulni az okosságot (illetve arra, hogy nincs). A régi, osztatlan képzésben ugyanennek a diáknak három év főiskola után újra kellett kezdenie az ötéves egyetemet, ami pazarlás volt neki is és az államnak is. (A gyakorlatban az átjárhatóság erősen korlátozott, de ez nem alapvető rendszerhiba, hanem az intézmények sara.) A világ igazán menő helyein még az sem elvárás, hogy az ember MA képzése igazodjék a BA szintű végzettségéhez: itt egy biokémiai BSc-vel simán elmehet az ember falleológus mesterképzésre, igaz, a felvételi időszakban és az első hónapokban vért fog hugyozni, hogy behozza lemaradását.
További pozitívum a mesterképzésben lehetővé tett szakosodás. Korábban az ember beiratkozott magyar nyelv és irodalom szakra, ott öt évig lébecolt, aztán kapott egy magyar nyelv és irodalom diplomát, amiről Magyarországon kívül senki nem tudta, hogy micsoda. Most elvégzi magyar alapszakon az irodalomtudomány szakirányt, majd három év után eldöntheti, hogy a mesterképzések közül melyik – nemzetközileg is értelmezhető – specializáltabb szakot választja (középkori és kora újkori irodalom, modern magyar irodalom, összehasonlító irodalom- és kultúratudomány stb.). Ez bizony jó dolog, szép dolog, hasznos dolog, és megfelel a nemzetközi trendeknek. Ha az ember egy ilyen diplomával külföldre akar menni, ott nem kell majd magyarozkodnia.
Igen, de
Persze az angolszász rendszerrel szemben komoly ellenvetések is vannak. Az egyik szerint felborul az elmélet–gyakorlat viszonya, a gyakorlatorientált alapképzést követi az elméleti mesterképzés, ami abszurd. Nos, ez szerintünk álprobléma, a gyakorlat és elmélet elválasztása egy marxizmus-leninizmus brosúrában jól nézhet ki, de az élet nem ilyen egyszerű. Feltehetően vannak olyan tudományágak, amelyekben a gyakorlati képzést meg kell előznie az elméletnek, ilyen például az orvostudomány – ezt speciel annak idején ki is vették Bologna hatálya alól. A szakterületek többségénél ugyanakkor simán belefér, hogy az elején némi gyakorlati tudást is adnak, s a komolyabb elméletekre később kerül sor. Nyilvánvaló példái ennek a nyelvszakok: ezeknél kifejezetten hasznos, ha az első három évben a bobik megtanulnak mondjuk angolul, s aki titkárnő akar lenni, az a BA után kiszáll, aki nem, az meg megy Shakespeare korabeli fonológiát tanulni mesterszakra. Bizonyos helyeken semmi értelme szétválasztani az elméletet a gyakorlattól: a filozófia például csak elmélet, a jog pedig – akárhogy is próbálják a jogászok valamiféle komoly dolognak beállítani – csak gyakorlat. (Egyébként a jogot is mentesítették a bolognásítástól.) Az elmélet-gyakorlat mesterséges megkülönböztetés ugyanolyan dogmatikus és életidegen ostobaság, mint a kompetencia-tárgyi tudás szembeállítás.
Másik ellenvetés lehet, hogy ugyan mi történik azzal, aki három év után kihullik a képzésből egy teljesen használhatatlan BA diplomával. Őrá azt mondhatjuk: úgy kell neki, Lekvár Peti. Ha nem sikerült bekerülnie tömegévfolyamában a legjobb nagyjából egyharmadba, akkor az ő problémáját az se oldaná meg, ha az állam ráköltene egy csomó pénzt, hogy még két évig benntartsa a rendszerben. Valószínűleg rosszul választott pályát: vagy nem alkalmas egyetemi szintű képzésre, vagy pedig nem neki való szakra ment. Bármi is a helyzet, mind az országnak, mind az intézményeknek jobb, ha ez három, és nem öt év után derült ki. Egyébként az illető egy év kihagyással újra megpróbálkozhat a felvételivel a vágyott mesterképzésre, így semmitől nincs elzárva. Ha pedig rosszul választott szakot, akkor megpróbálhat keresni egy neki való mesterszakot, netán egy újabb BA-képzést. Megjegyzendő, hogy az olyan diákok száma, akik tényleg szeretnének mesterszakon tanulni, és tényleg sehova nem veszik fel őket, várhatóan meglehetősen alacsony lesz – az eddigi tapasztalatok legalábbis azt mutatják, hogy sok hallgató örömmel kiszáll az egész miskulanciából egy BA-diplomával.
Pénz, pénz és pénz
Ha a felsőoktatási törvény erre lehetőséget ad, biztosak lehetünk benne, hogy a fentiek ellenére lesznek olyan szakok, amelyek vissza akarják majd állítani az osztatlan képzést. Ez pedig komoly veszélyeket rejt.
Miért szeretne egy tanszékvezető vagy intézetigazgató osztatlan képzést? Egyrészt, mert egész életében azt szokta meg, s most nosztalgiával gondol vissza a ’70-es évekre, amikor még – emlékei szerint – minden rendben volt. Akkor még állt a cerka, és nem volt annyi hülye diák meg baszakodás a mindenféle képzési ciklusokkal.
Másrészt, és ez a legfontosabb ok: az osztatlan képzés több és biztosabb pénzt jelent. Mint sorozatunk első részében megírtuk, demográfiai okokból a felsőoktatási intézmények jelentős része kihalásra van ítélve – csak még azt nem tudjuk, hogy melyik része. Az osztatlan képzés azt jelenti, hogy egy adott évfolyamért az intézmény öt éven keresztül megkapja a normatívát, s nem kell attól félnie, hogy három év után a hallgatók egy része elszelel, az utána járó lóvéval együtt. Akárhogy is módosul a finanszírozás, az elmúlt húsz év tapasztalata alapján biztos: a mindenkori oktatási miniszter nem fog olyan intézményt bezárni, amelyben hallgatók is vannak. Ezért a diákokat a lehető leghosszabb időre oda kell kötni az egyetemhez-főiskolához. S itt már nem a Müller tanszékvezető augusztusi portugáliai konferenciázásáról van szó, hanem a főiskolák-egyetemek létéről. Ezért is fogadta örömmel szinte minden érintett intézmény Hoffmann Rózsa ötletét a tanárképzés újbóli osztatlanná tételéről, hazug módon úgy téve, mintha ez bármit is megoldana a tanárképzéssel kapcsolatban.
A hallgatók számára pedig azért lehet vonzó az osztatlan képzés, mert ötévnyi nyugodt büfézést biztosít. Ha az ember egyszer bekerült, nem kell attól félnie, hogy három év múlva a nagy szitáláskor pelyvának minősítik, és egy benzinkút-kezelői állásba fújja a szél.
Vagyis mind intézményi, mind hallgatói oldalról meglesz a hajlandóság arra, hogy a biztonság érdekében – akár az észszerűség rovására is –, az osztatlan képzést preferálják. Erre egész biztosan fognak találni „szakmai” érveket. Némi készpénzért mi is meg tudnánk indokolni egy csomó elsöprő erejű érvvel, hogy a falleológia nemzetközi szintű elsajátítása miért követel 18 évnyi háborítatlan képzést tripla fejkvótával. Meg azt is, hogy miért jó a falleológia és a nemzet szempontjából a 3+2, az 1+5+9, a 2,3+5,8+1,2 vagy akármilyen szerkezetű képzés. Ha ilyet tennénk, ne higgyenek nekünk.
Balra hajts
Felmerülhet: miért lenne baj, ha egyes szakok visszaállnának az osztatlan képzésre? Válaszként a régi viccel tudunk szolgálni, miszerint: A moszkvai pártbizottságot aggasztja a közlekedési balesetek nagy száma a városban, ezért nemzetközi tényfeltáró küldöttséget meneszt a világ különböző országaiba a közlekedésbiztonsági helyzet tanulmányozására. Az összesített jelentés szerint a világon Angliában a legkisebb a balesetek száma, köszönhetően a bal oldali közlekedésnek. Ezért aztán a pártbizottság elhatározza: Moszkvában is megfordítják a haladási oldalakat. Azért azonban, hogy a baloldali közlekedésre való hirtelen átállás ne okozzon problémákat, a fokozatos alkalmazásról döntenek: az első két hétben csak a páratlanul végződő rendszámú szürke színű teherautókra vonatkoznak az új szabályok.
Valami hasonló helyzet alakulna ki a mostani viszonylag egyértelmű és átlátható rendszer helyett (a hangsúly a viszonylagon van). Ellehetetlenülne az átjárás a különböző rendszerű képzések között, a nemzetközi elszigetelődésről már nem is szólva. Az osztatlan képzéseken csökkenne mind a diákok, mind az oktatók motivációja. Dupla adminisztráció hárulna az intézményekre, hiszen két, tök másmilyen szerkezetű képzést kéne eligazgatniuk. Kaotikussá válna a két- vagy többszakosság, a minorok és majorok rendszere. Újra eluralkodna a zűrzavar - s túl sok haszonnal nem járna az egész.
Úgyhogy mi azt mondjuk: el a kezekkel Bolognától!
Képeink a kápolnapusztai bivalyrezervátumban készültek.
