Évszázad-trilógia 1.
[Fall of giants]
ford. Bihari György, Sóvágó Katalin
Gabo, 2010.

  Nem, Follett korántsem a világ legnagyobb írója, még az élbolyban sincs helye, max. a legtöbb papírt az ő könyveihez gyártották le, de azt el kell ismerni, remek szakmunkás. Igazi profilja az eposzi hömpölygésű nagypróza.

 Van a nagyregényeknek valami gravitáviós mezője, ami beszippant (posztmodern vonósugár). Ha Follett ugyenezen sztorikat átlagos terjedelmű regényekben írná meg (mert meg lehetne húzni), úgy vélem, eltűnne a közepes ponyvaírók tengerében. Egyszerűen nem tudok más okot, miért ragadok bele mindig az évszázadokat, de minimum nemzedékek életét lefedő világába. Egyéni stílusa nemigen van, egyszerűen csak jól esztergált munkadarab, ami kikerül a keze alól. Vagy más képpel: ecset helyett nagy pemzlivel felvitt Festy-körképek az ő historikus (nem történelmi, de a történelemmel szoros testközeliségben játszódó) regényei, valahogy körbezár és nem ereszt. Nem szívesen teszed le, csak ha már elgémberedett a nyakad. (Néha meglepődve utánaszámolsz, csak egy fél kötete felett annyi időt eltöltesz, hogy abból 2-3 másik regény elolvasására is futná.) Ezt éreztem már a középkori Angliában veszkölődő „templomosainál” is, és ebben csak megerősített a közelmúltat magába sűrítő Évszázad-trilógia első része.

  Most különösen nagy fába vágta a fejszét Follett mester, hiába hívják a történészek rövid évszázadnak (értve ezalatt: 1914-1990), az 1900-as évek a legek évszázada lett... A legvéresebb, a legsűrűbb, ha tetszik. Ezt csapta három darabba, mérte ki három kötetbe, s a történeszekhez hasonlóan nem mereng el a hosszú, boldog századelőnél, mindjárt az első világháborút megelőző, utolsó békeévekkel kezdi, majd hosszan elidőz (mint egy veszett őz) a nagy háborúnál, különösen annak utolsó éveiben (a bolsevikoknál) és a békekötéssel zárja az ezredik oldal előtt éppen befejeződő első kötetet.

  Természetszerűleg sok történelmi eseményt átugrik, vagy csak utal rá, pl. nem visz el minket Szarajevóba, de ezt jól is teszi, úgyanyúgy éljük át a borzongató híreket, mint ahogyan a kor legtöbb embere teszi: újságból, hírekből, vagy másoktól halljuk, az utca emberének kommentárjaival. Meg hírszerzők elemzéseiből, mégiscsak egy regény, kellenek izgalmasabb, bennfentesebb jelenetek is: nem egy hősünk titkosszolgaként is szolgálja hazáját. Egyaránt sokat lehetünk az angol arisztokraták, bányászok, szobalányok, az amerikai gengszterek és a nagypolitika (Washington), az orosz forradalmárok és a porosz tisztek világában. Földrajzilag éppen akkora utat jár be, amitől még nem kell daedelont szednünk: ez zömmel Wales, London, a német-francia határ, az USA keleti partja, Pétervár és Szibéria.

Egy kis kóstoló Sommes mellől: 


Az árok (Sommes, 1916)

  Portréban a legnagyobb Follett, alakjait sokáig nem felejted el, igazából nem is leírja őket, hanem beszélteti, a regény tulajdonképpen egy meg nem álló forgószínpad. Az elsőre túl soknak tűnő főszereplőnek megvan az a hátránya, hogy olykor évekre szem elől veszítjük őket, és amikor visszatérnek, már egészen mások, mint amilyennek megismertük őket korábban... Szóval nem érdemes beléjük szeretni, vagy ilyesmi.

  Kedvencem nem volt, legszimpatikusabb talán a talpraesett Billy, a bányászkölyök, aki aztán frontkatona lesz, eljut Szibériába, ahol újra összetalálkozik egy másik wales-i főszereplőnkkel, saját grófjával, aki rútul becsapta Billy nővérét... (igen, tessenek arra gondolni). Kettejük nagy összecsapása elég rossz helyzetben találja Billy-t: a statáriális katonai bíróság elnöke maga Fitz gróf, ám Billy a börtönből főnikszként tér majd meg, a talpra álló munkáspárt élharcosa lesz (nagy hagyomány ez a családjukban), míg Fitz csillagának fénye egyre gyengébben világít, úgy pislákol, mint a neon egy rossz horrorban. Billy nővére is remek karriert fut be, a vidéki szobalány Londonba kerül, de nem az utcára... De nem spoilerezek, mert életük ringlispilje a regény maga.

  Közben eszembe jutott a talán legérdekesebb alak: Maud, az arisztokrata szüfrazsett, a női jogok élharcosa, aki szerelméért kivárja a világháborút is. Mivel Follett nem használ akkora statisztériát, mint teszem azt Tolsztoj a Háború és Békében, talán hogy minél többen figyelemmel követhessék a regényfolyamot, a rendelkezésére álló relatíve (a regény terjedelméhez képest) kis számú szereplőgárda állandó összetalálkozása a frontvonalon, vagy egyéb világpolitikai színtereken, hát bizony elég vicces tud lenni néha. Ennyire nem kicsi a világ, de muszáj összehoznia őket Follettnek, hogy legyen ismerősünk az adott színhelyen, máskülönben kiket beszéltetne? Ne feledjük, a regény zöme párbeszéd, ami jó hír az olvasónak: a majd' ezer oldal mindjárt nem olyan mély betűtenger, hamarabb átgázolhatunk rajta, mint gondolnánk.

  Történelmi tévedésre nem vadásztam, nem ellenőriztem le pl. Lenin hazaútjának állomásait, ha akadna is eltérés a valóságtól, nem is számítana: Follett - helyes - ars poetikája szerint a valószerűség számít, nem a tényszerűség. Éppen elég, ha valami úgy is megtörténhetett, ahogy megírja - „mert a költészet inkább az általánosat, a történelem pedig az egyedi eseteket mondja el”.  

  A század történelmét ismerve happy end nincs, de cserébe kárpótolhat az a másik valószínűség, hogy előbb jön ki a harmadik kötet, mint hogy lesz új metrónk.

P.s.
Elkerülhetetlen, hogy egy ekkora ívű történetben ne figyeljünk oda a magyar vonatkozásokra, pláne hogy a kötet igazi főszereplője az első világháború, benne a Monarchiával - s valóban: szerepel benne magyar politikus neve (Tisza István), és egyéb vonatkozásban is megemlítik Magyarországot mint helyszínt. Egyik szereplőnk, egy ifjú német arisztokrata pl. itt veszíti el (félig) szüzességét egy vidéki német fräuleintól, stb. De beszéljenek inkább az idézetek:

„-Viszont Tisza tiltakozik. Tisza István Magyarország miniszterelnöke, de az osztrák császár alattvalója volt. - az ő változata Szerbia diplomáciai bekerítése. (...) A magyar miniszterelnökön kívül, akinek nincs nagy súlya, úgy tűnik, senki nem elővigyázatos.”
(203-206. o.)

„Ethel feltett olyan váratlan kérdéseket is, amelyekre nem tudott válaszolni, mint például, „Ki uralkodott Magyarországon az osztrákok előtt?” Ez hiányozni fog, mélázott Fitz bánatosan.”
(233.)

„-A legutolsó őrület a csárdás. Ez egy magyar paraszttánc. Talán megtaníthatnám önnek.
-Gondolod, hogy ebből nem lesz diplomáciai incidens? - kérdezte Fitz.”
(263.)

„-Tizenhat éves koromban voltam Roberték kastélyában Magyarországon. Volt ott egy szobalány, Gréta, aki nagyon... temperamentumos volt.  Nem közösültünk, de szereztünk némi tapasztalatot.”
(324.)