Hadd kezdjem egy személyes élménnyel. A legutóbbi romániai elnökválasztás második fordulójának másnapján ballagok a kolozsvári utcán, elhúzok egy nyugdíjasnak tűnő házaspár mellett. A bácsi románul dohog, pukkadozva a méregtől: „Miféle dolog, hogy ezek beleszólhatnak a mi ügyeinkbe, s eldönthetik, hogy ki legyen a mi elnökünk? Nem élnek itt, mit tudják ők Londonban vagy Kisinyovban, mi a jó nekünk?” A néni csitítgatja, feltételezem, arra gondolva, hogy egy „narancsszínű” városban nem tanácsos ilyesmiket mondani mindenki füle hallatára. Tudni kell, hogy a romániai kisnyugdíjas-réteg politikai opciói nem térnek el jelentősen magyarországi kortársaikétól. És azt is, hogy a román államfőválasztást rendkívül szoros eredménnyel nyerte a – fogalmazzunk így, az egyszerűség kedvéért – jobboldal jelöltje, Traian Băsescu, immár másodszorra. A döbbenetet az okozta, hogy (szó szerint) a szocdem jelölt, Mircea Geoană győzelmével feküdtünk és a Băsescuéra ébredtünk. Az éjszaka leple alatti fordulatot nem valamilyen obskurus-paranormális erők okozták, hanem az a tény, hogy a határon túli szavazókörzetek eredményei később futottak be az Országos Választási Bizottsághoz, a külföldön élő románok pedig, elsöprő többségükben, köztudottan keményvonalas antikommunista szavazók.
A történetet azért meséltem el, mert úgy tűnik, Magyarországon könnyen úrrá lehet – ha máris nem lett úrrá – egy efféle közhangulat, a szavazati jog határon túli magyarokra való esetleges kiterjesztésének hírére. Biztos vagyok benne, hogy számos, magát erőteljesen nemzeti elkötelezettségűnek tartó ember is idegenkedik a gondolattól, és nagyjából arra az álláspontra helyezkedik, hogy jó, jó, szereti ő a hátéemeket, de otthon: Erdélyben, Felvidéken, Vajdaságban stb. – vagyis addig, amíg ez a szeretet nem jár őt érintő gyakorlati következményekkel. Ennek a közhangulatnak lényeges eleme az a közkeletű félreértés, miszerint külföldiek fognak majd beleszólni a magyar választások kimenetelébe. Még itt, a Mandineren is A határon túli szavazójogról címmel jelent meg bejegyzés; nem szeretném a kákán csomót keresés látszatát kelteni, de határon túli szavazójogról beszélni nem egészen ugyanazt jelenti, mint a határon túliak erre vonatkozó jogáról. Nem valami speciális kategóriáról van szó ugyanis, hanem pontosan arról a választójogról, amely bármely magyar állampolgárt megillet. Szinte szégyellem leírni, annyira evidens, de úgy látszik, muszáj elismételni, lassan, hogy mindenki értse: a határon túli magyarok közül természetesen csak azok szavazhatnak majd, akik felveszik a magyar állampolgárságot; hogy ez pontosan hány embert jelent majd, arról egyelőre még becslések sem léteznek, tudomásom szerint. Elviekban azonban ez nem is lehet lényeges szempont: adott állampolgári joghoz nem azért férhet hozzá az ember, mert ő még csak a tizedik a sorban; a tizenegyediktől viszont, mennyiségi okokból, megvonhatják. Azt kell eldönteni, hogy a Magyar Köztársaság akar-e azon polgárainak is szavazati jogot adni, akik életvitelszerűen nem élnek a területén vagy sem – ez pedig elvi és politikai döntés, nem konjunkturális.
Ugyanúgy, ahogy nem lehet döntő tényező az sem, hogyan fognak majd választóként viselkedni az „újmagyar” polgárok. Persze, mindenki Mikola István szerencsétlen és ostoba kijelentését húzza elő a farzsebből, de bizonyára többen emlékszünk arra is, hogy egy azóta szerencsésen kimúlt magyar politikai párt egykori prominense kerek perec kijelentette: azért ellenzi(k) az állampolgárság szavazati joggal együtt járó kiterjesztését, mert az a jobboldalnak kedvez. Mit lehet erre mondani: tetszettek volna cseppet barátságosabban viselkedni az odaáti testvérekkel. Ez az általános feltételezés egyébként úgy hülyeség, ahogy van. A (nehezemre esik így írni, a nézőpont okán, de egye fene) határon túli magyarok korántsem alkotnak olyannyira differenciálatlan, monolit masszát politikai és világnézeti szempontból, mint azt sokan képzelik: nem tartom valószínűnek például, hogy a Fidesz támogatottsága az erdélyi magyarság körében jelentősen meghaladná a kétharmadot – akkor meg mi a probléma, hisz Magyarországon hasonló a helyzet.
Az ellenérvek közt előkelő szerepet kap az adózás kérdése, vagyis hogy aki nem Magyarországon adózik, az ne ugasson bele abba, hogy mi történik ebben az országban. Merthogy nem viseli döntésének következményeit. A választójog azonban nem lehet adóalanyiság kérdése, hiszen így jelentős lélekszámú „őshonos” csoportok is eleshetnek a választás szabadságától. Az pedig nem igaz, hogy egy határon túl élő magyar állampolgár nem viseli döntésének következményeit: bizonyos következményeket valóban nem, másokat viszont nagyon is, a magyar Országgyűlés ugyanis számos olyan ügyben dönt, amely valamilyen formában kihat a határon túliak életére.
A románok nem sokat szaroztak ezzel a problémával, és különösebb hajcihő nélkül megadták a határokon túlra került nemzet- és polgártársaiknak a választás jogát, a romániai választásokon szavaz a fél Moldovai Köztársaság; és a bevezetőben említett, elszórt morgolódásokat leszámítva, a döntést mai napig viszonylagos társadalmi konszenzus övezi a nyilvánosságban (nem véletlen, hogy a bukaresti kormánynak semmilyen kifogása nincs az erdélyi magyarok kettős állampolgársága ellen). A határon túli szavazókörzetes rendszernek természetesen megvannak az anomáliái, de ez eljárási, procedurális kérdés, nem olyasmi, amit ne lehetne okos szabályozással megoldani. (A morgolódásra visszatérve: gondoltam, udvariasan megkérdem a hetven körüli bácsitól, véletlenül nem tartja-e igazságtalannak, hogy közvetve az ő szavazatával döntenek majd például a feleségem gyeséről – mert ennek a következményei igazán nem őt terhelik.)
A kérdés tehát nem az, hogy milyen formában lehetne kivitelezni a választójog kiterjesztését, hanem az, hogy egyáltalán van-e szándék erre; ez pedig attól függ, milyen típusú nemzetkoncepcióban gondolkodik a magyar kormányzat. A többi – a megvalósítás formája, a szabályozás – technikai probléma. Hogy hány helyet kapnak a határon túliak, szükséges-e az Országgyűlés strukturális reformja ehhez (pl. kétkamarás parlament), figyelembe vesznek-e egyfajta korporatív szempontot a határon túliak esetében, mint – nagyon helyesen – a magyarországi kisebbségek képviseletében, az a jövő zenéje.
Az elképzelés, akár komolyan gondolják, akár valamiféle elterelő hadműveletnek szánták, egyáltalán nem ördögtől való, nem mi találtuk ki, több országban olajozottan működik, egységes európai/nemzetközi szabályozása pedig nincsen. Azaz rajtunk áll, mit kezdünk vele, ehhez viszont nem árt higgadtan, berögzült tévképzetek nélkül nézni a dolgot. Őt magát. Ez pediglen mentalitás, nem jogi csűrcsavarás függvénye. A határon túli magyarok már a spájzban vannak. Nyugi, nem zabálják fel a készletet.