A Biszku-film következményeként '56 gyilkosai, áldozatai, részletei, szépsége, félelme, bátorsága és szorongása a mindennapjaim része lett. Beszéltem hősökkel, akik még most is eljönnek akár a világ végére is, hogy öregen és betegen beszélhessenek a forradalomról, életben tartsák kivégzett társaik emlékét. Ők, akik minden leült börtönévért 500 forint nyugdíjemelést kapnak és ennyit kaptak, no meg az október 23-i ünnepségeket, amikor évente egyszer előveszik őket, megmutogatják, aztán visszateszik a fiókba. Nem hallgattak rájuk a rendszerváltáskor: túl határozott személyiségek ugyanis, nem jó politikai katonák, nem tűrték volna, hogy mellettük üldögéljenek a horngyulák a Parlamentben.
Találkoztam a félelemben élőkkel is, akik végig szorongták az elmúlt 50 évet. Akinek az apját fél éven keresztül minden nap elvitték, megverték, aztán este hazadobták, csak úgy, brahiból. Nem tudják, hogy kell-e még félniük, nem tudják, hogy milyen hatalma van még Biszkunak, nem érzik át a szabadságot. Tamásnak suttogta el egy idős asszony Veszprémben, hogy ő nem tudta, hogy erről lehet már beszélni, de akkor most elmondja életében először: őt is bevitték a forradalom után, mert ápolónő volt, csak ezért.
Találkoztam gimnazistákkal is Cegléden, akik hatalmas igazságérzettel háborodtak fel a hazugságon, Biszku hazugságán, és még a mi hazugságunkon is, hogy átvertük őt.
Nem fért bele minden a filmünkbe. 100 órából vágtunk össze 70 percet. Megpróbáljuk pótolni a hiányokat, ezért kiadunk egy dvd-t, amiben a filmen kívül bemutatunk 3 órányit a kimaradt részekből. Ennek az '56-os blokkját nézhetitek meg itt: