Először is, egy jóízű ásítás.

  Aztán: megszámlálhatatlan alkalommal foglalkoztunk mi már Magyarország nemzetközi megítélésével, sajtójával, különös tekintettel a két évtized alatt szépen kicsiszolódott riadóláncra a budapesti intellektuálisoktól a berlini Intellektuellekig és a párizsi entellectuellekig.

  Így 2010 őszén van más gondunk is persze, mint hogy nyugati lapok siránkozásain siránkozzunk, ráadásul az elmúlt két évben nagyon megváltozott az európai, és benne a magyar politikai helyzet, ami új történeteket, új problémákat vet fel és új megközelítéseket is igényelne. Mégis, mégis: a Spiegelnél mintha megállt volna az idő: a régi idők régi dalait teszik fel újra egy recsegő verklire. A patinás baloldali lap egy szinte paródiaszerű, viszont annál hosszabb riportban hozza a német közönség tudomására: Budapest az antiszemitizmus fővárosa.

  Erich Follath riporter láthatóan egy nagyívű, emelkedetten megfogalmazott, a magyar fővárost a világegyenletben elhelyezni kívánó cikket kívánt közölni, a végeredmény azonban egy sokszor téves feltevéseken alapuló, hatalmasakat csúsztató, aránytalan és bombasztikus katyvasz lett. A cikkre a Spiegel nemzetközi, angol nyelvű honlapján találtunk Napifix mikrobloggeren keresztül.

  Kezdjük ott, hogy az eredeti bevezetés így szólt: „Budapest survived fascism and communism and blossomed after the fall of the Iron Curtain. Now the Hungarian capital is experiencing a rebirth of anti-Semitism. The far-right Jobbik party is part of the government and Jews are being openly intimidated”. Amint látható, Follath a kormányzatba vizionálta a Jobbikot, ami cseppet ordas hazugságnak tekinthető. A cikket még ebben a formában szemléztük péntek reggel a Mandinerre (és így őrizte meg az Allvoices is), de időközben a félmondatot átírták a valósághoz némiképp közelebb álló „Jobbik az ország harmadik legnagyobb pártja” kitételre.

*

  Miután a - már rég megszüntetett - Magyar Gárda tömegfotójával illusztrált cikk bevezetésében Follath arról ír, a zsidókat nyíltan megfélemlítik Budapesten, Follath történelmi kitekintésbe kezd: Budapest mindig is különböző politikai ideológiák laboratóriumaként szolgált, a nemzeti szocializmustól a fasizmuson át a kommunizmusig. Sic.

  „Neofasiszta bűnözők roma családokat támadtak meg, hat embert megölve egy gyilkosságsorozatban. A Fidesz jobboldali populistái kétharmados többséget nyertek el a parlamentben, míg az antiszemita Jobbik 16,7 százalékot szerzett, így a harmadik legnagyobb párt lettek a szocialisták mellett. Ismeretlen vandálok véres disznólábbal gyalázták meg a holokauszt-emlékművet” - olvasható a cikk kezdetének egyik érdekes logikával összerakott bekezdésében.

  Follath előveszi Vona Gábor gárdamellény-ügyét is, szerinte a ruhadarab a nyilas egyenruhához hasonlít - szerintünk inkább egy agresszívabb horgászmellényhez. A szerző aztán ellenpéldaként a magyarok romantikus múltját eleveníti fel, Sissitől a Pusztán át a legvidámabb barakk korszakáig. „De most először választottak jobboldali polgármestert a fővárosban, Tarlós István személyében. Mi folyik Budapesten?" - teszi fel a döbbenetes fejlemény utáni kérdést Follath.

  A választ először... na ki, na ki... hát Konrád György adja meg. Konrád György aggódik. A cikkből kiderül, ő nem szokott elszaladni, de lehet, hogy most tényleg végleg elhagyja Magyarországot. Konrád elmondja, hogy balatoni háza szomszédságában paramilitáris neofasiszták gyakorlatoztak, majd Hitlerre és a gázkamrákra emlékezik. Az író megvetést érez Vona Gábor és Orbán Viktor miniszterelnök iránt, mert utóbbi „kiengedte a fasizmus szellemét a palackból”, majd hozzáteszi: „nem szeretem a szocialistákat, de ez alkalommal rájuk szavaztam”.

  Riporterünk ezután érzékletesen ábrázolja, ahogy az idős, törődött, de tapasztalt író felhajt egy barackpálinkát, majd sóhajt. „Amikor a politikai győzteseket látom, kultúrharc előszelét érzem.”

*

  Remek ellensúlyozással ezután egy jobbikos háttérembert szólaltat meg a német szerző. Várkonyi Zsolt jobbikos kampányguru erős felütéssel üdvözli az újságírót: „Találkoztál már az összes liberális kapcsolatoddal? Végeztél a zsidó maffiával?” Várkonyi vázolja a szerzőnek a Jobbik filozófiáját és szavazóik nézeteit, majd Follath magától Posta Imrétől idéz szélsőséges kijelentéseket. Follath utána megkérdezi Kiss Noémi írót, akit mint forradalmárt és Fidesz-szavazót mutat be a szerző. A sokszínű írónő a különböző társadalmi megosztottságokról beszél a riport talán legjózanabb fejezetében.

  A riportban Tamás Gáspár Miklós „zsidó értelmiségi” is megszólal, aki elmondja: egyszer fekete ruhás, bakancsos, heil hitlerező neonácik ijesztettek rá a háza előtt. A fenyegető veszély jele az is, hogy a filozófust az utóbbi időkben nem hívták a tévébe. Arra a tényre, hogy a szocialisták pár kivételtől eltekintve mindenhol vereséget szenvedtek az önkormányzati választásokon, TGM annyit mond: „Nos, akkor jó éjt, Magyarország!”

  Erich Follath végül költői körképet ad egy általa látott Budapestről, ahol a lemenő nap puha, megbocsátó fényben füröszti a várost, és a felszínen minden toleráns és multikulturális. A Parlament körül viszont gój motorosok köröznek, miközben pár tömbbel arrébb Kovi forgatja a pornófilmjeit, és mindez az érme két oldala. Közben a romkocsmákban, laptopos brókerek és egzisztencialista költők között a szélsőjobboldali idiótákon röhögnek.

  A cikket Kertész Imre zárja, aki búsong egyet a memória nélküli Budapesten. Kertész most Berlinben él. „Miért? ez nagyon egyszerű: mert egy zsidó író számára jobb az élet Berlinben, mint Budapesten”.