Lomtalanítások szezonját éljük, utcáink újra megtelnek kidobott tárgyainkkal és a rájuk telepedő lomizósokkal. E szemétben, hangoskodásban, guberálásban gazdag időszakban feltehetjük a kérdést: mi a magyarság viszonya a lomhoz?

  „Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz

– Túlélsz, pöcök.”

  Örkény István egypercese talán a legjobb összefoglalója annak, hogyan is állunk azokhoz a kisebb-nagyobb izékhez, amelyek oly gyorsan és szívós kitartással töltik fel kamráinkat, fészereinket és a szabad tereket körülöttünk. Kütyü, bigyó, basz, bizbasz, lom, sitt, pöcök - kimeríthetlen nyelvi gazdagsággal becézzük azokat a dolgainkat, amik rendíthetetlenül vészelnek át éveket, évtizedeket, miközben nemzedékek jönnek-mennek el mellettük.

  „Jó lesz ez még valamire!” - hallhatták magyarok generációi nagyatyáiktól és apáiktól. Honnan ez a ragaszkodás minden aprósághoz, ami felhalmozódik körülöttünk? A hozzáállás persze egyénenként változhat: van, aki könnyedén megszabadul mindentől, amire nincs praktikusan, aktuálisan szüksége, de én erősen ragaszkodom mindenhez, ami jelentéssel bír számomra. A többség talán ugyanígy van ezzel.

  Talán ez is a magyarság sokak által megfigyelt és tanulmányozott hétköznapi konzervativizmusához tartozik? Értve ezalatt a konzervatív szó eredeti „őrző, megőrző” jelentését. Megmutatkozik ez a tulajdonunkhoz, tárgyainkhoz, megszokott környezetünkhöz való ragaszkodásban; a nyugati országokkal ellentétben nálunk teljesen elterjedt saját tulajdonú lakásokban, házakban és a bennük felhalmozott lomokban.

  Vérzivataros századaink (különösen a huszadik) lenyomata ez bennünk? Mintha a fejünk fölött állandóan változó rendszerek, világégések, sorsokat és szabadságjogokat felülíró ideológiák elleni ösztönös harcunkban vennénk maguk mellé szárnysegédnek a görbe szögeket, a kopott hokedliket, a félig elkorhadt lugast, a már nagyszüleink által sem olvasott korabeli lektűröket és háztartási tanácsadó könyvecskéket. Ha a világháborúk folyományaként egy teljes polgári osztály vesztette el vagyonát, akkor legalább a senkinek nem kellő, de egyszer talán hasznosítható apró ingóságok maradjanak meg birtokunkban?

  Lomjaink halmozódnak és halmozódnak - mégis, a magyar félmúlt egy eddig fel nem fedezett pontján megjelentek a lomtalanítások. Talán a hatvanas évek koraszülött jóléti szocializmusa, az akkor gyorsan cserélődő lakásbelsők, tárgyi környezetünk és a faluból városba költöző tömegek miatt kezdtük el kidobálni lomjainkat?

  Talán ez az időszak, amikor széles társadalmi rétegek szakadtak el az addigi életterüktől, egymásra hagyományozódó tárgyi, életmódbeli és kulturális értékeiktől. Ráadásul addig nem volt árubőség, sőt, a huszadik század közepén áruhiány és általános elszegényedés volt a jellemző. Innen nyílhatott meg aztán Kádár János fortélyosan korrumpáló bőségkosara. A lomtalanítás az elmúlt évtizedekben egyre inkább elterjedt, a lom, a szemét egyre inkább a szemünk elé került.

  Kérdés az is, hogy vajon egyedi magyarországi, vagy kelet-európai jelenségről van-e szó? Az Egyesült Államokban - persze inkább a kisvárosokban, falvakban - egy más módja dívik a lomtalanításnak: önszerveződő bolhapiacot tartanak a szomszédságok, ahol potom pénzért lehet használt, de még használható tárgyakhoz jutni. Az USA alapító atyáinak takarékos, protestáns etikája és az együttműködő közösségekre épülő eszményei tükröződnek ebben.

  Külföldi ismerőseimnek több alkalommal el kellett magyarázni, mi is folyik épp a budapesti utcákon. Nem is tudom, van-e például angol vagy német nyelvű szó a lomtalanításra? Emlékezetes volt számomra, amikor az Anne Applebaummal készült interjú előtt a belső-józsefvárosi lomtalanításon, széthordott szemétkupacokon, guberáló roma csoportokon keresztül sétáltunk a nemzetközi hírű publicistával, a lengyel külügyminiszter feleségével az interjú helyszínére. Applebaum nem volt meglepődve: a nyolcvanas évek óta járja Kelet-Európát, láthatott ennél cifrább helyszíneket is.

  Mi, magyarok azonban a ránk jellemző kettősséggel állunk a lomtalanításhoz: persze kidobjuk a házunk elé a fölöslegesnek ítélt kacatokat, de az már nem tetszik nekünk, hogy jönnek rá a lomizók. Kényelmesen szabadulnánk meg a lomtól, de rögtön zavarni kezd minket, hogy a házunk előtt fújja a szemetet az őszi szél.

  A lomok között egykor érdekes, izgalmas, antik dolgokat is lehetett találni: a bolhapiacozók, antikváriusok számtalan kisebb-nagyobb kincsre bukkanhattak ingyen. Több évtized folyamatos lomtalanítása azonban együtt járt a régi eszközöktől való végleges megszabadulással, az egyre modernizálódó, és ezzel együtt csökkenő színvonalú „kínálattal”. A kilencvenes években pedig behálózta társadalmunkat a fogyasztói világ, amelyben pontosan kiszámított, elégségesen rövid időtartamig használható eszközök árasztottak el minket. A beszerzés, használat, eldobás, egyszóval a fogyasztás ciklusa felpörgött, és utóbbi évtizedek kacatjai már hamarabb elöregednek, mint a régi lomok.

  A fogyasztói társadalom kiépülésébe azonban mélyen belezavart a krízis: ma már évek óta tartó gazdasági-társadalmi válság egyik jeleként elszaporodtak a lomizók, azok az emberek, akik a lomtalanítással utcára került dolgokból próbálják fenntartani magukat. Ne kerteljünk: jelentős részben cigányok folytatják ezt az életmódot. A roma-magyar együttélés egyik konfliktusforrása a lomtalanító, decens, finnyás polgárok találkozása a házuk előtt guberáló cigányokkal. Utóbbiak családokba, csoportokba verődve próbálják meg rátenni kezüket a többiek előtt a különböző dolgokra. Viták, veszekedések, verekedések, állandó zajongás verik fel a nyugalmas kertvárosok és belvárosok utcáit. A lomtalanítás hulláma azonban pár nap múlva így is, úgy is levonul. A közterület fenntartói, a szemetesek jó esetben teljes egészében elviszik az ott hagyott, végképp használhatatlan lomokat.

  Lehet, hogy több türelemmel kellene lennünk a lomizók felé: olyan emberek ők, akik lecsúszott helyzetük ellenére nem akarnak bűnözni, hanem a fogyasztói társadalom uszályában, annak kivetett tárgyaiból akarnak napról napra, lomtalanításról lomtalanításra megélni. Túlélni egy bizonytalanná vált, pusztulással fenyegető világban. Mint szüleink, nagyszüleink tették az előző évszázad legrosszabb pillanataiban, valamire még jó lomjaik között.

  Legyünk türelmesek: a pöckök minket is túl fognak élni.

*

  A témáról beszélgetünk egy tanulságos rádióriport után Bátorfy Attilával és Vízy Dorkával, ma fél négytől a Kossuth Rádió Közelről című műsorában.