A művészet önmagába való visszahúzódásának első következménye, hogy lemond minden ünnepélyes-patétikus magatartásról. Az a művészet, amely az „emberi” terhét hordotta, olyan komolyan vette magát, mint az életet. Igen komoly, szinte vallásosan ünnepélyes ügy volt. Voltak idők, amikor nem kisebb igénnyel lépett fel, mint hogy megmentse az emberiséget – például Wagner és Schopenhauer.

  Milyen különös tény ezzel szemben, hogy az új művészet szakadatlan kacagás állapotában van. A komikum finomabb vagy durvább lehet, a tiszta bohóckodástól az ironikus szemhunyorításig terjedhet skálája, de teljesen sohasem hiányzik. Az új művészet ezen az egy húron, ebben az egyetlen hangnemben szól mindig. Nem mintha tartalma volna komikus – ezzel az „emberi” stílus együk változatához térne vissza, – hanem a művészet, bármilyen tartalmú is, mintegy állandóan mosolyog önmagán. A fikciót mint fikciót keresni – s ezt találtuk az előbbiekben a művészet szándékának – olyan elhatározás, amelyet csak derűs lelkiállapotban lehet feltenni. A művészettel azért foglalkoznak, mert rájöttek, hogy komédia.

  A komoly, de kevésbé modern beállítottságú embereket ez akadályozza leginkább a mai művészet megértésében. Az újak zenéjét és festészetét tiszta komédiának tartják, a szó legrosszabb értelmében. Nem fogadják el azt a feltevést, hogy éppen a komédiában rejlik a művészet elsőrendű feladata és gyógyító ereje. A szó rossz értelmében komédia volna, ha modern művész a múlt komoly művészetével akarna versenyre kelni és a kubista kép számára ugyanolyan csodálatot igényelne, mint Michelangelo egy szobra számára. De a modern művész csali arra szólít fel bennünket, hogy szemléljük az új művészetet, mely csak tréfa, lényegében önmaga kigúnyolása. Mert ez az a talaj, amelyen a modern műalkotás komikus jellege tenyészik: ahelyett, hogy valakin vagy valamin nevetne – mert áldozat nélkül nincs komédia – a modern művészet önmagán mosolyog.

  Hallgassák meg e tételt minden heves tiltakozás nélkül. Soha szebben nem mutatkozik meg a művészet mágikus hatalma, mint éppen az öngúnyban. Mert ezzel a magatartással - amelyet büszkén vállal - művészet marad, és csodálatos dialektika révén éppen tagadásából fakad fennmaradása és győzelme.

  Kétlem, hogy a mai ifjúságnak egyetlen vers, egyetlen kép, egyetlen dallam is tetszhet,
amelyre nem esik az irónia sugara. Ez a gondolat és elmélet egyébként nem teljesen új. A múlt század elején a német romantikusok egy csoportja, a két Schlegellel az élén, az iróniát tette meg a legmagasabb művészeti kategóriának és pedig ugyanazon okból, mint a modern művészet. A művészetnek nincs létalapja, ha arra korlátozódik, hogy a valóságot másolja és értelmetlenül megkettőzni. A művészetnek az a feladata, hogy egy irreális horizontot kerüljön meg. Ehhez pedig nincs más eszköz, mint a valóságot tagadni és fölé emelkedni.

  Művésznek lenni annyit jelent, hogy az embereket nem szabad olyan komolyan venni, mint amilyenek vagyunk, ha véletlenül nem vagyunk művészek. Világos, hogy az új művészet az iróniájának emez elengedhetetlen adagolása révén olyan egyhangúvá válik, hogy a legtürelmesebb embert is kihozhatja sodrából. Ám azt az ellentétet, amelyet a szeretet és gyűlölet között az előbb megállapítottam, ily módon megszüntethetjük.

  Az ellenszenv a komoly művészetnek, a szeretet a művészetnek, mint tréfának szól; ez utóbbi diadalmasan legyőzi a világot, önmagát sem kivéve. Mint két egymással szembeállított tükör, végtelenszer veri vissza egymás képét, számára egyetlen forma sem a végleges és utolsó és valamennyit kigúnyolja és csillogó látszattá oldja fel. (...)

  A legújabb nemzedék embere számára a művészetnek nincs transcendens jelentősége. Ahogy ezt mondatot leírtam, már megriadok tőle, mert látom, hogy számtalan különböző jelentősége van. Nem arról van u. i. szó, hogy akármelyik kortársunk számára a művészet jelentéktelen vagy kevésbé fontos, mint a tegnap embere számára volt, hanem arról, hogy a művész a maga művészetét különösebb jelentőség nélküli ügynek tekinti.

  De még ez sem fejezi ki elég élesen az igazi helyzetet, mert a dolgok úgy állnak, hogy a művész számára műve és működése nem közömbös, hanem éppen azért és abban a mértékben vonzza, mert és amennyire mentes a súlyosságtól. Ezt persze csak akkor lehet megérteni, ha az utolsó 80 év vagy éppen az egész elmúlt évszázad művészetével hasonlítjuk össze. Költészet és művészet akkor óriási jelentőségű dolgok voltak, a vallás és a reménytelenül viszonylagossá vált tudomány romjain tőlük várták úgy körülbelül az emberi nem megváltását. A művészet súlyos jelentőségű volt a szó kettős értelmében. Jelentős volt tárgyánál fogva, mely a legsúlyosabb emberi problémákat foglalta magában, s jelentős volt önmaga által olyan adományként, amely az emberiségnek létjogosultságot és méltóságot ad. Látványos volt az az ünnepélyes magatartás, amelybe a nagy költő vagy a zseniális muzsikus a tömeg előtt burkolózott; a próféta és vallásalapító gesztusa, az államférfi fenséges magatartása volt azé az emberé, aki a világegyetem sorsáért felelős.

  Az a gyanúm, hogy modern művész összeroskadna a súly alatt, ha ilyen óriási küldetés nehezednék rá és ilyen méretű tárgyakat kellene műveiben feldolgoznia. Számára a művészet ott kezdődik, ahol a levegő könnyű, a dolgok vidám táncra kelnek és a fontoskodás megszűnik. Számára a világegyetem nagy tánca bizonyítja, hogy élnek még a múzsák. Ha igaz az a mondás, hogy a művészet menti meg az embereket, csak annyiban igaz, hogy az élet komolyságától menti meg őket.

Részlet José Ortega y Gasset La deshumanación del Arte (Az emberi kiesése a művészetből) c. esszéjéből.