„A nagy tömeg egészen rabszolgalelkületet mutat, s a barmok életmódját követi; hanem persze némi igazolást talál abban, hogy a hatalmon levők közül sokan Szardanapallosz életfelfogását vallják.” (Arisztotelész: Nikomakhoszi Etika)
*
Miután '49-től '56-ig megtörténik a hazugság és '57-ben az árulás, a felszínén homogénnek tűnő társadalom szürke díszletei előtt minden készen áll arra, hogy színre lépjen a „nagy” generáció. Ahogyan előadás előtt illik: csend volt. Oka volt hallgatni mindenkinek. A nómenklatúra és a "nép" egyaránt a keserű leckén rágódott. Félelem az egyik és félelem a másik oldalon is. A nómenklatúra nem feledhette a szenespincékben és padlásokon rettegéssel töltött '56-os napokat, mikor erőszakszervezeteik egyik percről a másikra füstté váltak, hatalmuk varázsütésre eltűnt, rettegő pőre valóságukban mutatkoztak egy pillanatig, mint rablók, akiket - mások javaival véres kezükben - rajtakaptak.
Kiderült, szinte mindenki tud róluk mindent: hiába vetül börtön és akasztófa árnyéka az országra, ott belül a fejekben és a szívekben, ahová szondáikkal nem jutnak el, ismerik őket. A pufajkások, később a munkásőrség, a csahos kutyafalka csak a gazda pórázán és kenyerén élt. Nem valamiféle nemes vadászebek és kopók, ó nem, hanem rühes korcsok ők, egymással marakodva, akikre gazdájuk is undorral tekint. A másik oldalon a „nép” részben kigyógyult ugyan ostoba ábrándjaiból - akinek volt -, mint az egyenlőség vagy a munkásuralom, de nem örülhetett ennek.
Az árulásnak ezért tudatosnak kellett lennie: tudta, láthatta mindenki, hogy kik azok, akiket elfogad, akikkel együttműködik. Az ország hatalmas veszteséget szenvedett a több százezer disszidens révén, aki ezentúl csak IKKA- utalványok (az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció rövidítése, amellyel a Nyugaton élő rokonok által küldött pénzt szerezte meg az állam) formájában építette az országot. Még a magát baloldalinak valló értelmiség bizonyos erkölcsi korlátokat átlépni nem kívánó része is emigrált.
A történtek és a kialakult helyzet két társadalmi réteget érintett a legsúlyosabban: a parasztokat és az értelmiséget. A parasztság szenvedte el a legsúlyosabb veszteségeket, mert miután rendszeresen kirabolták a beszolgáltatásokkal, életformájuk feladására, bérmunkássá is kényszerítették őket az abszurd téeszesítés révén. A legtöbben elmenekültek a városokba, ahol a szocialista ipar igényelte a munkájukat, többségükből nagyon rossz ipari munkás - szakszóval melós - lett, és ezzel párhuzamosan növekedni kezdtek a nagyvárosok körül a lakótelepek, a maguk gyökér és tradíció nélküli lakosságával, új, különös kasztot hozva létre.
Az értelmiség szerepe még ellentmondásosabban alakult. '56 rámutatott a hatalmat működtetni képes értelmiség égető szükségességére. Az ötvenes évek elejéig jellemző, cselédek és disznópásztorok által működtetett, közvetlen, üsd-vágd típusú hatalomgyakorlás tarthatatlannak bizonyult, káderekre volt szükség a gyorsan izmosodó bolsevik bürokrácia működtetésére. A meglévő, megbízható moszkovita értelmiség elégtelen létszámú volt és főleg adminisztratív képességekkel nem bíró ideológusokból állt, mint Lukács vagy Révai.
Ráadásul ez a csoport is számtalan belső törésvonal mentén volt szétszabdalva, folyamatosak voltak a mára már tökéletesen érthetetlen hitviták. Krassó Miklós (Krassó György bátyja) a Lukács-iskola szépreményű, ám később emigrált üdvöskéje valamikor a '60-as években találkozott Heller Ágnessel Londonban, aki - miután Krassó kifejtette véleményét magyar viszonyokról - elképedve kérdezte tőle: „Miklós, miért nem mondtad el nekem akkor ezeket a gondolataidat?” „Mert feljelentettél volna, Ágika” - válaszolta Krassó. Velük nehezen volt elképzelhető a szocializmus üzemszerű építése. A szakképzett értelmiség szükségességének belátása alapozta meg a „szakértők” máig ható mítoszát. Ez volt az első lépés az értelmiség útján az osztályuralomba.
Amint arról másutt beszéltem, tömeges értelmiségi janicsárképzés indult a népi káderekből, eleinte némileg spontán módon a NÉKOSZ mozgalomban, majd a párt legszorosabb felügyelete és irányítása mellett. Itt dőlt el a nagy generáció sorsa.
Kiképzésüknek legszembeötlőbb vonása a végletes egyoldalúság volt. Egyetemi tankönyvem, az 1954-ben kiadott Sejttan a következő mondattal kezdődött: „A nyugati sejtelmélet a reakciós kromoszóma-misztika karmai közé került...”. Ezeket - a természettudományokban - később már kerülték, de minden egyebet átszőtt a zanzásított marxizmus. A történelem az osztályharcok története lett, a művészet felosztatott reakciós, polgári és haladó szocialista művészetre, és bizonyos tudományágak, mint a szociológia vagy a pszichológia nem is létezhettek. Marx nem írt etikát és ez nem véletlen.
Lankadatlan erővel folyt a „magyar ellenállás”, vagy a „magyar” munkásmozgalom, a „magyar” kommunista párt történetének kiagyalása, készültek a szükségesnek ítélt eredetmítoszok. Ugyanakkor nem vették persze észre, hogy a romantikus forradalmi hősiesség gondolatának elültetése - sárkányfogvetemény. A nagy generáció későbbi vonzalma az ultrabaloldali tanok iránt nagyrészt éppen ebből a beléjük oltott forradalmi romantikából eredt. A nyugati (értsd: nem vonalasan marxista) társadalomtudományi szakirodalom kutatói olvasótermek mélyén lapult, többnyire idegen nyelven. A nyelvtudás pedig privilégium volt. Emiatt lett máig meghatározó a Lukács-iskola. Hogy ezek - az olvasottság-privilégiumon alapuló - pozíciói a Lukács-iskolának, óvodának, (napjainkra bölcsődének) milyen erősek, jól példázzák az Akadémia Filozófiai Intézetének vezetése körüli mai háborúságok. Az egyházakat kiszorították mindenünnen, az oktatásból, a politikából és - jórészt - a nagy generáció szívéból is. Nem tudta betölteni azt a megtartó szerepet, mint Lengyelországban.
Amíg a nagy generáció elődei a háború előtti Magyarország sokkal színesebb, sokoldalúbb szellemi életébe szocializálódtak, addig a nagy generációnak csak ez a féloldalasság maradt. A közízlés - ellentmondva a progresszió gondolatának - tökéletesen megrekedt a két világháború közötti, olcsó tömegtermékek színvonalán. A búsuló juhászok és gombolyaggal játszó kismacskák a hatalomra jutott cselédek és disznópásztorok szemében nyilván a kifinomult ízlés jelei voltak, melyek - kulturális vívmányként - immár az egyszerű proletárokhoz is eljutottak. Furcsa módon, ahogyan a háború előtti Magyarországból szinte mindent tagadtak, vagy elhazudtak, a tömegkultúra szintjén mi sem változott a helyzet. Népművelői dühtől hajtva tömegével adták ki a háború előtti világ és magyar irodalmat, de szinte csak azt. A képzőművészetben az akadémizmus, az építészetben - amennyire volt - a Bauhaus utánérzések hatottak. Az irodalom az árulás után hallgatott, vagy a szocialista realizmus mocsarában dagonyázott. Egyedül a költészet volt képes élni és túlélni, de hát a magyar nyelv nem tud nem költőket teremni. A rádiókból magyar nóták szóltak.
Ebben a világban, ahogyan nőtt az új, nagy generáció, úgy lett egyre tapinthatóbb a feszültség a plebejus, forradalmár romantikával beoltott, tenni vágyó fiatalok és a csendes apátiába süllyedt, hallgatag idősebbek között. A családokban történeti némaság uralkodott, a legtöbb helyen nem esett szó a régi - értsd háború előtti és alatti - dolgokról, az újabbakról, mint '56 meg végképp nem. A családi könyvtárak - ahol voltak - őrizték egyedül egy színesebb világ lenyomatát. Emlékszem: egy középiskolai történelem-vetélkedőn kiderült, én olvastam egyedül Szekfű Gyula Három nemzedékét. A történelemtanárom azután félrehívott és elmagyarázta, hogy miért ártottam ezzel a vetélkedő-csapat győzelmi reményeinek, meg az amúgy is csekély esélyeimnek a bölcsészkari felvételit illetően...
Ebbe a várakozásteli csendbe robbant bele a '60-as évek közepén az óperencián túlról érkező zene és vele a forradalom. Az elkülönböződés vágya, a forradalmi romantika hihetetlenül erős fegyverhez jutott, a sárkányfogvetemény beérett. Elementáris volt, mert itt nem voltak előzmények, nem volt blues, nem volt dzsessz, nem volt rock'n'roll. Az öregek és a hatalom kimondhatatlanul utálták, a hosszú hajak, serkenő szakállak, melltartó nélküli, miniszoknyás lányok és farmernadrágok összekötötték és megkülönböztették a többiektől az új nemzedéket. Gombamód szaporodtak a zenekarok, deszkából barkácsolt gitárokkal és néprádióból tuningolt erősítőkkel és valami elmondhatatlan, angolnak gondolt dalszövegekkel. Az alternatíva nélküli baloldaliság, a háborúellenesség, forradalmi romantika, a rockzene - úgy tűnt, egy pillanatig, hogy a világ fiatalságának szíve egy ütemre dobban. Pedig nem.
Mindenekelőtt nagyon nem ugyanazt értettük/érthettük a szabadság fogalma alatt. A „szabad” nálunk nem a végtelen lehetőségeket jelentetette, hanem mindig azt, hogy mit szabad, mi van megengedve. A nagy generáció nálunk meghaladni kívánta azt a társadalmi rendet, melyet a nyugatiak megvalósítani akartak. Persze fogalmuk sem volt róla, mit is akarnak megvalósítani, ahogy nálunk sem volt fogalma senkinek arról, mi is lenne az a visszatérés a baloldali, autentikus gyökerekhez. Bár a szabadság értelmezésének voltak közös vonásai, amik az életmódot érintették, alapvetően mást értettek azonban a fogalmon egy sokkal gazdagabb és szabadabb társadalomban, mint itt.
Amíg a hatvannyolcasok Nyugat-Európában szakítani akartak és részben szakítottak is egy társadalmi tradícióval, addig Magyarországon nem volt már - legalábbis a nagy generáció tekintetében - tradíció, amivel érdemben szakítani lehetett, így egy levegőben lógó radikalizmus alakult ki. Így azután a '68 utáni kiábrándulás is sokkal súlyosabbá vált. A '68-as csehszlovákiai bevonulás világosan megmutatta a határt az ábrándok és a valóság között. A Nyugat - egy intranzigens kisebbség kivételével - boldog mosollyal és lassan süllyedt a fogyasztói társadalom mocsarába, de nálunk valódi kiábrándulás zajlott le.
Ennek emblematikus példája Hajnóczy Péter, a háború utáni nemzedék talán legtehetségesebb prózaírója: nála, ahogyan könyvei egy nemzedék kiábrándulását, alkoholizmusa egy nemzedék alkoholizmusát sűrítette tragédiává. Lehet ugyan Lowryhoz, vagy Stachurához hasonlítani, de ő igazán magyar volt, klasszikus elsőgenerációs, feltételezett nyertese és valódi áldozata a gyökerek eltépésének. Aki kíváncsi rá hogyan omlott össze és üresedett ki a nagy generáció számára minden, olvassa el a Halál kilovagol Perzsiából-t, vagy nézze meg Jeles András filmjét a Kis Valentinót. Akik összeomlottak - sajnos -, azok voltak talán a legjobbak.
A hatalom ragyogóan felismerte, hogy ami kötelező, azt nem csináljuk. Így húzták ki például a március 15-i rendzavarások méregfogát az állami rendezvényekkel, meg a Forradalmi Ifjúsági Napokkal, amik kötelezőek voltak és - néhány karrieristán kívül - magától a kutya sem ment el rájuk. Lett állami rockzene is - különös felhangokkal. Az érett kádárizmus stratégái felismerték, meg kell kötni egy bizonyos kompromisszumot a társadalommal. Ez pedig úgy szólt, ha leteszel bizonyos beleszólásról a köz ügyeibe, otthon, vagy a kocsmában, tőlünk azt csinálsz, amit akarsz.
Mérlegelni kellett volna, észrevenni a csapdát, de nem volt mivel. Voltak ugyebár a kényszerítő körülmények, a realitások és voltak a marxizmussal fertőzött agyak - a marxizmussal, mely a forradalom után már csak a beletörődésről tudott beszélni. Egyfajta ál-fogyasztói társadalom alakult ki. A hatalom gyakorlói eltűrték, sőt sokszor erősítették a fogyasztás modern hedonizmusát, ugyanakkor képtelenek voltak kielégíteni az így keltett igényeket. Sok minden hozzájárult a szocializmus bukásához, de a legnagyobb hatású fegyverek talán az orkán-kabát és Parker toll voltak. Tűrtekké váltak az avantgárd művészetek - vagy amit annak gondoltak - és egyre több nyugati filmet, zenét, művészetet engedtek be.
Ezek is, mind-mind a kínált alku részei voltak és az alku megköttetett: porondra lépett a nagy generáció, mint a haladó baloldali értelmiség. A cél-, érték- és elköteleződésnélküliséget összetévesztve, összemosva a szakértő objektivitásával, minden helyzetre voltak-vannak tudományos megoldásaik. Tanítanak ők, akiket rosszul tanítottak, a fél-forradalom fél-emberei, tanítják amit tudnak: a megalkuvás és célnélküliség tudományát, ugyanazzal az intellektuális gőggel, mint mikor még úgy vélték: tudják a célt. Az emberarcú szocializmus végül kétféle ember kialakulásának kedvezett: az alattvalónak, aki mindent elfogad és az infantilis anarchistának, aki mindent elutasít. Egyesek túl korán megöregedtek, mások sohasem nőttek föl.
Nem tudom kivonni magamat sem a fentiek alól: bizonyára pusztulnunk kell - talán jobb lesz nélkülünk. Sorsunk intő jel és figyelmeztetés: életünk céljának életünkön kívül kell esnie, különben eltévedünk.
„...ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”
*
