És akkor szembejön a magyar múlt, mindannyiunk mikrotörténelme. Az utcán, lomtalanításkor, padláslesöpréskor, itt-ott talált magánfotókból, negatívokból készített több ezer darabos archívumot egy lelkes magyar csapat. Álljon itt a dicsőséglista: Szepessy Ákos és Tamási Miklós vezetésével Sándor Dávid, Hegedűs Judit, Pásztor Zsolt, Kauker Szilvia, Szentpéteri András, Kádas Tibor, Négyesi Pál, Szűcs Nóra készítette el a Fortepan archívumot.

  Innen merített, kétrészes fotóválogatásom első részében a századelőtől a második világháború végéig terjedő korból, a régi Magyarországról tekintenek vissza ránk arcok és városrészletek. Büszke és elgyötört férfiak. És mindig gyönyörű nők. Féldecik és kormányzatok.

  Ha végignézzük a hatalmas gyűjteményt, szemünk előtt pereg le Magyarország felemelkedése és virágzása, majd megrogyása és elszegényedése. Derűs tekintetű polgároktól jutunk majd el a kommunista évtizedek megtört lakosságáig. Kifogástalan eleganciájú úriemberek után konfekcióba öltözött népek kerülnek elénk. Az emberek megtanulnak félni. A kiszínesedett Magyarország elszürkül. A tágas, tiszta, monarchia-korabeli városokat lassan elönti az aszfalt, a beton és a gazos zegzugok. Előttünk zajlik le Magyarország elprolisodása.

  Mégis, mégis: bárhová kattintunk a közel egy századot átfutó csúszkán, még a legreménytelenebb időszakokban is ott van az élet és a boldogság iránti vágy a szemekben. Így éltünk mi, így éltetek ti.

  Magyarország egy egészen jó hely volt - és lehetett volna mindig is -, ha nem ülnek a tetejére a különböző nép- és léleknyomorítók: a büdös nácik, majd évtizedekig a hurkaujjú, sertésfejű kommunisták.

  A folyamatosan bővülő gyűjteményről valószínűleg már most is tanulmányokat lehetne írni, de mi szavak helyett adjuk át magunkat a képek bűvöletének. S addig hallgassátok Bereményi Géza szövegeivel Cseh Tamást.

Születtem Magyarországon, hetvenhét éves vagyok,
fejemben összekeveredtek féldecik, s kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is.
Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is.
Elhagytam kérném vagy harminckilenc asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet
és mégis itt vagyok.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál:
túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket,
egy magyar túlélő, címzetes vitézlő
tönkrement lábain, de áll önök előtt.

Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul,
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény,
hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én?

  És Észak-Erdély, Kolozsvár visszatérésének fotói, a második bécsi döntés mai, 70. évfordulóján.

Desiré és a múlt

Desiré egy nap azt a megbízást kapta,
hogy mivel nagyapjának elméje megzavarva,
örizze nagyapját, míg moziba megy nagyanyja,
s Desiré kettesben maradt nagyapjával.
Desirének nagyapját légnyomás nyomta meg,
és ettöl a légnyomástól lett ilyen beteg.
Desiré kitette az asztalra magnóját,
és a Don kanyarról faggatta nagyapját,
e szavakat mondta a szegény elmehúnytnak:
"Nagyapám, szerintem te az élö múlt vagy!
Szerintem az egész olyan, mint egy jelkép,
itt ülünk; te múltként én pedig jelenként.
Mondj hát a magnóba minden fájó élményt,

mert engem érdekel, hogy veled mi történt."
E szavakkal odanyújtotta a mikrofont,
amit aztán a nagyapja rögtön bekapott...
Azóta Desiré öriz egy felvételt,
amin a nagyapja emészt épp egy ételt,
zubogás, csobogás, egyéb belsö hangok,
szerencse, hogy nagyapja gyomra épp nem pangott...
"E hangok itt a múlt hieroglifái,
a megfejtésükben nem szabad megállni."
- gondolja Desiré, miközben azt hallgatja,
mit emészt belsöleg talányos nagyapja.
Ugy gondolom, követhetjük útján Desirét,
nyújtsa kezét egymás felé minden nemzedék.