Papíron véget ért az iraki háború. Azért papíron, mert az amerikai különleges erők ott lesznek, és ütnek, ha kell, meg persze ott marad egy ideig még 50.000 kiképző is. De papíron vége annak a rémálomnak, ami 2003 márciusában kezdődött és hét hosszú éven át húzódott.
A második Öbölháború a hidegháború óta a nemzetközi rendszer szempontjából a legfontosabb konfliktus volt. Az Amerikai Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül, illetve a BT három állandó tagjának, és a nem állandó tagok többségének határozott véleményével szembemenve támadta meg Irakot egy szűk nemzetközi koalíció élén. De ma már világos, hogy nem ezért kiemelkedő ez a háború a történelemben.
*
Az az általában „neokonzervatív”-ként jellemzett csoport, amely a háború leglelkesebb támogatója volt az USA-ban (Paul Wolfowitz helyetes védelmi miniszter, Douglas Feith védelempolitikai államtitkár, Richard Perle Pentagon-tanácsadó, I. Lewis Libby Jr., az alelnök kabinetfőnöke és maga Richard Cheney alelnök illetve Donald Rumsfeld védelmi miniszter) már nincs sehol. Bukott politikusok, és mindannyian a háború kudarcába buktak bele. George W. Bush nevéhez is elsősorban ezt az eseményt fogja fűzni a történelem. De nem a neokonzervatívok elsöprése miatt lesz emlékezetes száz év múlva az invázió.
Még csak nem is amiatt, hogy a nyugati demokratikus világ vezető hatalmának döntéshozatali folyamata, mint kiderült, finoman szólva sem áttekinthető. Annyit tudunk csak, hogy Bush elnök a hivatali apparátus kikerülésével (egy négyszemközti beszélgetésen), 2001. november 21-én kérte fel Donald Rumsfeldet, hogy kezdje meg egy Irak elleni támadás tervének elkészítését, aki azt továbbította a Pentagonban egy szűk tervezőcsoportnak. Fekete pénzeket költöttek fekete műveletekre, karriereket törtek derékba, ha esetleg nem egyezett a szakértői vélemény a politikai véleménnyel.
Elképesztő, de ma már tényszerűen tudjuk: a hírszerző közösség számos értesülést cáfolt már azelőtt, mielőtt a Bush adminisztráció felhasználta volna azokat az Irak elleni fellépés megokolásához. Ezek közé tartozott az Irak által importált, és a feltételezések szerint az urándúsításhoz használható alumíniumcsövek története, az afrikai uránbeszerzésről szóló információ és a mobil laboratóriumok ügye – kulcselemek Bush elnök, Powell külügyminiszter és az adminisztráció más tagjainak beszédeiben. De nem, nem erről fognak beszélni száz év múlva, ez is csak egy lábjegyzet.
Sőt, a halottakról sem. Irakban nem lehet hinni a számoknak, de az tény, hogy 4415 amerikai és 300 szövetséges katona, köztük egy magyar is meghalt. Több mint ezer amerikai és európai magáncégek zsoldjában, szolgálatában esett el, köztük is voltak magyarok. Az egy életre megnyomorítottak száma ennek sokszorosa. A Különleges Köztársasági Gárda és a Mukhabarat, a feloszlatott iraki titkosszolgálat M-21-es igazgatósága és az Al-Kaida nagyon hatékonynak bizonyult a gerillaháborúban. Az iraki áldozatok számáról csak becslések vannak, a több tízezertől a több százezerig, de akármilyen kegyetlenül hangzik, a történelem szempontjából ez sem mérvadó.
Az is egy más történet, hogy a jelen gazdasági világválságnak van-e köze a háború hatásaihoz, a többezermilliárd adósságból elköltött dollárhoz – ha van, annyival nagyobb a jelentősége annak a 2001 novemberi beszélgetések Bush és Rumsfeld között.
*
De ami igazán számít majd száz év múlva is, az az, hogy az amerikai szuperhatalom bukása itt kezdődött. A Szovjetunió széthullása utáni kivételes történelmi helyzetnek, amikor az USA (szinte) egyedül, komolyabb ellenállás nélkül tudott a legfontosabb globális kérdésekben dönteni, az iraki diplomáciai, geopolitikai, katonai és gazdasági vereség végett vetett. Lehet szépítgetni a dolgokat, hogy létezik egy demokratikus (?) Irak, ami nem jelent veszélyt a szomszédaira (az instabilitás és az Iránnal való ellensúly megszűnése nem éppen jó a térségnek), meg hogy legyőzték az iraki Al-Kaidát (Irakban sem voltak 2003 előtt), de nem érdemes. Csak az eredmény számít. Kína és más kihívók évtizedeket kaptak – ennyivel korábban érhetik be az USA és a nyugati világ hatalmát és befolyását.
Magyarként ennek éppenséggel nem kell örülni. Hogy milyen lesz az új multipoláris világ, még nem tudjuk, de a soktényezős hatalmi játszmák általában instabilabbak. Mindenesetre Washington, Berlin, Brüsszel mellett nem árt, ha vigyázó szemeinket egyre inkább Pekingre vetjük. Különösen, ha Iránban is történik valami, mert akkor Kína kap még egy ajándékot a történelemtől. Nagyobbat, mint ami Irak volt.