Írásunk első részének folytatása következik.
Európában - érthető okokból - másképpen mentek a dolgok. A Németország fölött aratott győzelem nem volt alkalmas időpont a háború okainak, az elkövetett hibáknak az elemzésére. A baloldal mindenütt diadalünnepet ül magán a jobboldalon, a reakción, a jobboldal és a nácizmus összemosásának nemes hagyományai alapján. A Szovjetunió háborúban játszott szerepe okán különösen nagyszájúvá válik a kommunista baloldal, feledhető kitérőnek minősítve a Molotov - Ribbentrop paktumot, magát tünteti fel a háború igazi győztesének. Ekkor születik az aki nem baloldali, az fasiszta megközelítés. A kultúra és az oktatás területén egyértelmű, militáns, baloldali szupremácia alakul ki. Akik nem állnak be a sorba, azokat - különböző vádakkal - mint Camus-t, vagy Heideggert félreállítják, ellehetetlenítik. Jellemzően, minél erősebb volt az adott országban a helyi náci párt, annál sarkosabb a baloldali fordulat. Az óriási vérveszteséget elszenvedő nemzetek - némiképpen igazolva Napóleon cinikus megjegyzését, aki wagrami csatatér halottain végigtekintve megjegyezte: „Párizs ezt egy éjszaka alatt behozza” - hihetetlen gyorsasággal pótolják a veszteségeket. Nagy létszámú fiatal nemzedék teremtődik tehát és már készen állnak az egyetemek, ahol majd a szabadságról tanítanak nekik, meg a fasizmus rémtetteiről. A kommunizmus rémtettei nincsenek a színlapon. A Szovjetunió által bekebelezett kelet-európai országok emigrációjának nincs sajtója, a Vörös Hadsereg rémtetteit, népirtásait egyszerűen szemenszedett hazugságnak minősítik, és ezzel el is van intézve. Lázas sietséggel épül a szép új világ.
A helyzet annyiban azonban hasonlít az amerikaihoz, hogy itt is gyors gazdasági fejlődés kezdődik, és szinte teljes a foglalkoztatottság. Amerika divattá válik, a televíziózás elterjedésével, az american way of life egyre többek számára válik elérhetővé. A proletariátus - a marxizmus elérhetetlen szent Grálja - korrumpálódik. Az 1956-os magyar események fölött még simán napirendre tértek, sőt ellenforradalminak titulálva, az elvakultabbja leverésének szükségességéről fecsegett. A helyzet azonban egyre katasztrofálisabbá válik az osztályharc híveinek szemében, megbukni látszik a történelem kovásza, az örökös, kiengesztelhetetlen osztályháborúról szóló teória és - ami még rettenetesebb - nem a vérszomjas kapitalista hordák dörgő fegyverei által, újabb mártírokat teremteve, hanem autók, mosógépek, televíziók és más vacakok révén. A világforradalom lángszavú prófétáit kacatok tengere győzi le és az emberi természet, a lustaság és a bírvágy, mely iránt oly közömbösek voltak mindig. A helyzet adott volt, új válaszok kellettek, olyanok, melyek minél többet megőriznek az eszméből, legalábbis hihetőnek látszanak és - ami a legfontosabb - biztosítják a tudományos és kulturális életben elfoglalt meghatározó pozíciókat is. A jelentősen kompromittálódott Marx mellett mesteréhez, Hegelhez fordulnak. Amerika készséggel visszaadja amit kapott - teret hódit az új baloldal, a három M jegyében (Marx, Mao, Marcuse).
*
Itt - talán - tehetünk egy kis kitérőt. A marxi örökség igen sokféle volt, a Marx halála után elszaporodó iskolák és tanítók szerint. Esetünkben a leglényegesebb az, amit talán kultúr-marxizmusnak nevezhetünk. Ez, egyrészről meg kívánta védeni a marxizmust az esztétika területéről érkező támadások ellen, másrészről tompítani igyekezett legbrutálisabb közvetlen konzekvenciáit, mint a proletárdiktatúra. Az első követelmény a magas-kultúra közvetlen védelmét eredményezte, illetve a tömegkultúra elutasítását. Ez jól tükröződik például Adorno, vagy Marcuse munkásságában, de akár Lukácsot is említhetnénk. A második követelményt egyszerűen teljesítették: hallgattak róla. Ez jellemző a poszt-marxista iskolák tizenkilencedik század végétől, huszadik század közepéig terjedő időszakára, arra, amiről most beszélni szeretnénk. Később, miután a történeti meghatározottság nihilista esztétikai végkövetkeztetéseit levonták, a szélsőségesen liberális eszmék győzni látszottak, a magaskultúra védhetetlennek tűnt, a maga polgári és konvencionális mivoltában, megnyílt az út a minden lehet művészet posztmodern elmeszüleményei előtt. Megkezdődött a művészet-elméletek szabad szárnyalása a györgypéteri magasságokig.
A jólét növekedésének hatására - a média hathatós közreműködésével - megnőtt az igény a szórakozás és a szórakoztatás iránt. A háború előtti időkben és azelőtt évezredekig a művészetek rendszeres élvezete kevesek kiváltsága volt, a nép keveset látott és még kevesebbet ismert belőle. Alapvetően azt mondhatjuk, hogy nem volt ideje rá. A napi 12 - 16 órás munkaidő után nemigen jártak koncertre, egészen egyszerűen túl fáradtak voltak a hedonizmushoz. A gyorsan fejlődő gazdaság és a növekvő jólét a szabadidőt is radikálisan növelte, a szabadidőt, melyet el kellett tölteni. Miután a rádiózás időben megelőzte a televíziót, a legkézenfekvőbb szórakozási forma a zene lett. Természetesen nem Mozartot hallgattak, hanem szórakoztató-, ma úgy mondjuk, könnyűzenét. A több szabadidő fokozta szórakoztatás iránti igényt, az pedig mértéktelenül növelte a szórakoztatók, a művészek társadalmi presztízsét. A rádiózás elterjedésével az egyes előadók addig sohasem látott ismertséget és népszerűséget értek el, melynek kiaknázására egész iparág alakult ki. 1963-ban az addig alig ismert angol zenekar, a Beatles a televízió közvetítette koncertet adott a londoni Palladiumban. Talán innen számíthatjuk a beat-korszakot. 1964-ben indult a Rolling Stones, majd sorra a Brit invázió nagynevű együttesei. Szinte néhány hónap alatt végigsöpört a világon az új őrület. A példátlan népszerűséget és sikert sok minden indokolta, történetünk szempontjából itt ennek két elmét emelném ki. Az egyik - a szabadsághoz hasonlóan - kulcsfogalom a huszadik században,: az új. Az új=jó a felvilágosodásban nyeri el mai, triviálisnak gondolt tartalmát, abból az erőlködésből fakadt, hogy a felvilágosítók a maguk gondolatait megkülönböztessék a régi (nyűtt, avíttas, vacak) gondolatoktól. Az új varázsa nem csak a zenére, a művészetekre általában is hatott. Miután kínosan közel került a hegeli művészetek vége pillanata, továbbá a művészet maga is a régit akarta meghaladni, közvélekedéssé vált az újdonság, az eredetiség és az igazi művészet azonossága. A másik fontos vonás, hogy ez az új zene nagyon alkalmas volt valamiféle életérzés kifejezésére. Az életérzés nem más, mint a görcsös unalomból és némi félelemből fakadó rosszkedv, utálat és az ebből felhorgadó lázadásvágy. Nagy szerepet játszott az életérzés kialakulásában a hidegháborús szembenállás gerjesztette félelem a nukleáris Armageddontól. Ma már szokatlan és talán érthetetlen is, de a kor többé-kevésbé elkerülhetetlennek tekintette a nukleáris háborút. A kölcsönös elrettentés, mely - kis szerencsével - megakadályozta a nyílt háború kitörését, csak egy teória volt még ezidőtájt. Ezek együtt tették elsöprő hatásúvá az új zenét és ami fontos még, tették közösség-formáló erővé, hiszen ebben az életérzésben egyesülhetett egy egész generáció. A nagy generáció megtalálta benne a saját nyelvét, mit nyelvét, az indulóját.
*
A generációs lázadás eltérő utakat járt be Amerikában és Európában. Amerikában, az erős keresztény gyökerek hatására, a hippi mozgalom vált a legnépesebb protest-irányzattá, a maga szelídebb, utópikus kommunalizmusával, amíg Európában a baloldali, forradalmár tradíciók hatására egy sokkal kombattánsabb és ideológia-vezéreltebb irányzat követelt helyet magának. Marcuse - az egyik M - arra a következtetésre jutott, hogy a korrumpált munkásság helyett a fiatalok az új forradalom autentikus harcosai. (Ebben, annyiban igaza is volt, hogy a fiatalok valóban eléggé tapasztalatlanok - különösen ilyen zűrös időben - hogy beleképzeljék magukat a hős forradalmár szerepébe.) Így azután fiataloknak való programok - mint a szexualitás felszabadítása - kerültek a programfüzetekbe. Voltak azonban közös vonások is az amerikai és az európai mozgalmakban. A legalapvetőbb az egyéni és társadalmi szabadság kiteljesítésének igénye. Ez - alapvetően - nem volt más mint a ködös szabadságfogalom tartalmi kitöltésére tett kísérlet. A szabadságról azt tanította a kritikai iskola, hogy az nem adottság, hanem ki kell vívni, harcolni kell érte és más forradalmi és erőszakos tetteket kell elkövetni, hogy létrejöjjön - egyszóval - forradalmat kell csinálni. A szabadságnak a társadalmi represszióval szemben való meghatározása szükségszerűvé tette a társadalmi kisebbségek és általában az elnyomottak iránti szimpátiát. Így kerültek Amerikában eleinte a négerek és a nők, majd miután őket felszabadították, mindenféle egyéb és egyre deviánsabb kisebbségek a megmentendők listájára. Európában a nőkön kívül más segítségre szoruló kisebbség nem nagyon lévén, a felszabadító düh első sorban a gyarmati népek sorsát karolja fel. A felszabadító háborúk melletti tüntetések - mely háborúk többnyire esztelen vérengzésekbe torkollottak - a 60'-as évek utcaképének megszokott részévé váltak. Így lett a vietnami háborúból az elnyomott nép felszabadító háborúja az amerikai kizsákmányolás ellen; holott valójában az északi kommunista diktatúra - orosz és kínai segítséggel - éppenséggel leigázta a déli törzseket, valami elképzelhetetlen kegyetlenséggel.
Mindezek Európában - az inkább komikus, mint tragikus - '68-as eseményekhez, Amerikában Woodstockhoz vezettek. Párizsban a diákság megszokott tüntetései és utcai megmozdulásai egyre hevesebbé váltak. Ezeknek a lázadásoknak és tüntetéseknek óriási tradíciói voltak errefelé, már az 1400-as években rendszeresen kitörtek, az elnyomás olyan eklatáns formái hatására, mint például a bor árának emelése, és diákok, valamint királyi íjászok tucatjai haltak bele. Az állam vezetőinek eleinte nem volt túl nagy kedve hozzá, hogy saját gyerekeit és unokáit veresse véresre a Quartier Latin utcáin, de azután mégis cselekedtek. A rendőri erők ésszerűtlen és indokolatlan bevetése olaj volt a tűzre. A forradalmi hangulat a tetőfokára hágott. Ez - praktikusan - azt jelentette, hogy még hevesebb viták folytak a kizsákmányolásról, az elidegenedésről és más magvas témákról az egyetemek udvarain és előadótermeiben, melyeket csak a rendőrökkel, vagy egymással folytatott verekedések szakítottak meg pihentető közjátékként, miközben patakokban folyt a calvados. Amint a rendőri erőket visszavonták, a háború - ellenség híján - véget ért. A célhoz, a szabadság tartalmának meghatározásához azonban nem jutottunk közelebb. A szexuális forradalomból mindent elöntő pornográfia, a felszabadító háborúkból hutuk és tuszik, a szabad művészetből Hermann Nitsch hentes-artja, a droghasználatból a medellíni kartellek lesznek. A társadalmi szabadság kék madara ugyan elrepült, de a mindent szabad gondolata - mint a szabadság egyetlen lehetséges tartalma - kitörölhetetlenül befészkelte magát az egymást követő generációk üres fejébe. Megmaradt az elnyomott kisebbségek felszabadítása mint kötelesség, és a világ megmentése is változatos veszélyektől. Ezek a veszélyek a legkülönbözőbbek, és egymásnak ellentmondóak lehetnek, mint a globális felmelegedés, az atomenergia, vagy a bálna vadászat. Meglepően keveseket zavar, hogy a világ megmentésére javasolt receptek forradalmi etikája tételesen mond ellent az általuk használt szabadságfogalomnak.
A nagy generáció vívmányai, a '68 utáni önmegtagadásukkal együtt is jelenünk talpkövei lettek.
Folyt. köv.
