„Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat.” (Hamvas Béla)
Az árulás szó a magyarban az „áru” -ból származik: áru az, amit eladnak vagy elcserélnek, és többnyire olyan dolgot is jelöl, amely eleve ebből a célból keletkezik. Vannak azonban dolgok, melyeket ha áruvá teszünk, áruba bocsátunk, erkölcsi ítéletet vonunk magunkra. Áruba nem bocsátandó dolgaink közül a legkényesebb a becsület.
A becsület alapvetően a szavak és tettek koherenciáját jelenti: a hazugságnélküliséget. A becsület - bár a legbensőbb magántulajdonunk - valamiképpen közösségi dolog, hiszen alapvetően nem az számít, hogy én becsületesnek vallom, gondolom magamat, hanem az, hogy ezt vajon a többiek is így gondolják-e? A becsületem tehát az enyém, ugyanakkor a többiek ítéletén múlik, hogy birtokában vagyok, vagy sem. Elveszíteni úgy tudom, hogy a többiek elveszik tőlem, ehhez azonban az kellene, hogy ők - akik megítélnek - még a birtokában legyenek e becses tulajdonságnak. Mert megállapíthatja-e vajon egy becstelen a másikról, hogy ő is az? És mit mondjunk arról, aki fenyegetés, zsarolás, kínzás vagy más kényszer hatására követ el árulást? Egyáltalán, hogyan kerülhető el, hogy adott pillanatban, a körülmények hatása alatt állván ne bukjunk el? Árulás-e ha egykor hittünk valamiben, de mára kiábrándultunk belőle?
*
A magyar történelem az árulások története is egyben. Persze nem vagyunk egyedül ezzel, más népek története is tele van árulásokkal és árulókkal. A történelem felfedezése magával vonta a „történelmi helyzet” és a „történelmi kényszer” fogalmának felfedezését. Azóta minden nép és kor árulói erre szoktak hivatkozni. 1945-ben az addigi történelmi kényszert felváltotta egy másik. Keveseknek jött ez jól, nekik azonban nagyon.
A magyar baloldal történelmi esélyt kapott arra, hogy 50-60 éves programját kipróbálja a védtelen társadalmon, méghozzá kockázatok nélkül, hiszen az egészséges reakciókat kizárta az orosz csapatok jelenléte - gondolták. Nem kellett azonban hosszú idő, hogy kiderüljön - talán még számukra is: nem csak kártékonyak, hanem ostobák is voltak. Ahogyan Lenin elvtárs aposztrofálta őket: hasznos idióták. Az orosz csapatok nem az ő gőzös ostobaságaikat legitimálták, hanem a moszkovita élcsapat rideg kegyetlenségét. Ha közelebbről megvizsgáljuk a „haladó értelmiség” '56-os szerepét, azt találjuk, hogy legnagyobb motivációjuk pontosan a becsapottság volt.
De addig még sok idő telik el. '45 és '50 között még az ősi ellenség, a keresztény, úri középosztály felszámolása a cél. Mivel értelmiségiek voltak - többnyire úgynevezett „szociológusok" és más skriblerek -, így az ellenséget is elsősorban ezek között látták. Megtehették, amit addig sohasem: kezükbe kaparinthatták az ifjúságot. Hiszen a legnagyobb bajuk mindig is ez volt: a kutya sem volt kíváncsi rájuk. Közepes és vonalasan elfogult irományaik jellemzően a baloldali, zsidó értelmiségi szalonok eseményei voltak csak, jórészt egymásnak írták őket. Most azonban úgy érezhették: kezük közé kapták a jövőt, módjuk lesz a maguk formájára és képmására, új értelmiséget kreálni, olyat akit ők maguk tanítanak.
*
„A magyar értelmiség cseréje is folyik. De semmi lényeges csere - semmi lényeges változás - nem fog történni, ha adataik bediktálása közben a belépők nem ejtik ki valamelyikét a két szónak: munkás, paraszt. Ez a legdöntőbb, legnehezebb, legsürgetőbb. Ettől az új szellemi rétegtől függ az új szellemi front sorsa” - adott programot Illyés Gyula, aki hosszú és hányatott életét a nemzeti oldal ikonjaként végezte - a sors kegyetlen iróniája folytán.
Gondoskodni kellett arról, hogy a keresztény középosztály értelmiségének írmagja sem maradjon: megalakult a NÉKOSZ, megindult a tömeges janicsárképzés. Hálójukat - elsősorban - a hadiárvákra vetették ki, a janicsárok képzésének ősi szabályai szerint. Gyökereiktől megfosztott szerencsétlenek kellettek: olyanok, akiket nem óv a szülői ház józansága, akik csak tőlük függnek, akiknek lehet olyan mesterséges életpótlékot teremteni, ahol a legkártékonyabb ostobaságok is vívmányként tüntethetőek fel.
Megkezdődött az új értelmiség kikovácsolása. A kiképzés két fő ideológiai pilléren nyugodott. Az egyik a szélsőségesen antiklerikális ateizmus, a másik pedig a Horthy-fasizmus, a maga népnyúzásával, csendőrpofonjával. Mindehhez kreatív történelemszemlélet szükségeltetett, és ennek megalapozására rendelkezésre álltak a tanítók saját korábbi művei, Jászi Oszkártól Erdei Ferencig. A cselédség beemelése az értelmiségbe azzal kecsegtette őket, hogy héroszai lehetnek a szép, új világnak és végre valaki elolvassa műveiket.
A tobzódásnak hamar vége lett, a kijózanodás gyors volt, mert radikális detoxikáció okozta. A Párt moszkovitái félredobták őket, amint nem volt rájuk szükség, a NÉKOSZ-t bezárták, a janicsárok képzését átvették, hiszen új „értelmiségre” nekik is szükségük volt, nekik, akik tízmillió fasisztával kényszerültek építeni a szocializmust. Soha ilyen radikális elitcsere nem volt még, és soha példa nem volt arra, hogy egy elitet ennyire alkalmatlan emberekre cseréljenek. A hatalom szívébe emelt disznópásztorok, cselédek, pékinasok és más, veretes szakmák szépreményű művelői - túl rablógyilkos hajlamaikon - tökéletesen alkalmatlanok voltak bármilyen feladat ellátására. Az irántuk érzett undor elemi kifejeződése volt '56. A történések középpontjában azonban ezek a csalódott baloldali értelmiségiek álltak, akiken elhatalmasodott a becsapottság okozta sértődöttség.
*
'56 az idő rövidsége és vezetőinek nézetei okán sohasem nemesedhetett valódi ellenforradalommá. A nép tiszteletre méltó és harcias undorán túl, a vezetői „igazi”, „jó” szocializmust akartak, annak minden lehetetlenségével és utópizmusával együtt. A dolog gyors és véres véget ért. Az oroszok megmutatták, hogy ki az úr a házban és mit is kell érteni a proletár internacionalizmuson, továbbá mindenki számára világossá válhatott, hogy a „nép barátai” kinek a barátai is igazán.
1957. május 1-én százezres tömeg vonult Budapest utcáira, hogy Kádár elvtárs atyai tekintete előtt elvonulva ünnepeljék rabságba vetésüket. A haladó értelmiség dilemma előtt állt. Egyrészt megalázták, megverték, börtönbe vetették őket, másrészt viszont az isteni nép - absztrakt elragadtatásuk tárgya - a sör és a virsli mámorában, boldogan omlott a kádári „emberarcú” kommunisták karjai közé. Mit tegyenek hát? Ideáljaik, a demokrácia, a népfenség, az egyenlőség és a többi a porban feküdt, maga a nép taszította őket oda.
És volt még valami: a halottak. A kádári konszolidációt bitófák szegélyezték és a bitófákon lógtak a progresszív erők humanista tradíciói. Nem kértek tőlük mást, mint hogy leköpjék a halottakat. Körülöttük pedig ott álltak a komor tekintetű janicsárok, az „új értelmiség”, „első generációs” - ahogyan végtelen optimizmussal mondogatták. Az ifjak már felkészültek és - mert így trenírozták őket - a ragadozók éberségével lesték, kinek a helyére állhatnak. Szolgálati autó, kurblis telefon és intézeti állás - mindezek veszélyben forogtak általuk. Sok volt ez egyszerre. És megtörtént. Aczél elvtárs pedig széles mosollyal a keblére ölelte őket.
Mi pedig, - így, vagy úgy - utódok, kényszer és zsarolás nélkül állva is csak imádkozhatunk: „ne vígy minket a kísértésbe”.
