Bűn-e, ha nem bízom a nemzet bölcsességében? Nincs időm felelni, a lelkiismeretem már az eszem előtt bevallja, hogy az. Az igazi szeretet összebékíti a végleteket. Egyszerre kellene hinni a nemzet lobbanékonyságában s a bölcsességében, ez a valódi hazaszeretet. De én kétkedem a bölcsességében.

  A haza bölcse Magyarországon csak a népszerelem böjti utódja, előbb volt Báthory Gábor, hogy Bethlen Gábor lehessen, előbb Kossuth, hogy Deák legyen. Nem igazi bölcsesség, aminek kijózanodás az igazi neve.

  Minden világjárt magyar öregebb, mint a nemzete. Egyenesen az érettebb életkort irigyli a hatalmas idegen népektől, nem a kincsüket. Szeretné mindjárt Bethlen Gáborral és Deák Ferenccel kezdeni, ahelyett, hogy velük végezze. Én is szeretném. Most lakolok a vándorévekért, úgy látszik, kiöregedtem a nemzet mellől.

  Ezekben a napokban lelkileg is megértem Majtényt. Olyan mélységesen a mi vereségünk, mint a hangsorunk vagy a hanglejtésünk vagy a ki-kitörő pogányságunk. Szinte fölösleges stratégiailag magyarázni. Annál szomorúbb, hogy a nemzet egy napot se öregedett azóta. Vagy éppen az a szomorú, hogy ilyenre gondolok? Lehet, hogy minden gondolatom méltatlan a hazámhoz. Nem állok honfitársaim felett, vagy ésszerűbbé teszem a hitüket, vagy vakon osztozom benne. De hogyan tegyem ésszerűbbé? Hit nélkül azonban én se tudok élni. Tehát vakon kell osztoznom benne.

  Túlságosan elnyúlik a nemzet fiatalsága, ideje volna, hogy szívóssá, ravasszá, bölcssé öregedjen. De szabad-e egy nemzetnek fiatalság helyett érett kort kívánni? Ha nem, rossz magyarrá tesz a kívánság.

  De mégsem vagyok rossz magyar. A jó magyar hívő és elégedetlen, az idegen is erről ismeri meg a nemzetiségünket. Hinni halálig és haragudni halálig egy érzés a magyarnak, elválaszthatatlan faji szisztolé és diasztolé. Egyik a másikat ingerli, ezért nincs lagymatag magyar. Ha már nem ölel a szeretet, ölel még a harag.

  Kívánom, hogy bárcsak egy Marquesas szigetről néznők az európai színjátékot s ne huzatos helyünkről, de az már meg se fordul a fejemben, hogy egyedül nézhetném. A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. Egyszer Daniel Halévyről emlékezve megírtam, hogy a múlt csak lassan harapózik el rajtunk; az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelem megemberesedik az ifjúkori kozmopolitizmustól, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már gyanútlanságával elárulja a félműveltségét.

  Boldogtalan volt a világpolgár hazaszeretete. A haladónak többé nem elég haladó a hazája, a konzervatívnak nem elég konzervatív. Én az utóbbiért kesergek. A magyar maradi, de nem konzervatív, fájdalom, ebben különbözik a franciától. Évtizedeket mulasztunk, de minden újnak beugrunk egy kicsit, a reformot abbahagyjuk az újság kedvéért, gőgösek vagyunk s folyton idegen karmesteren a félszemünk. Kevesen tudják, hogy a francia "lobbanékony", "szalmaláng" népnek tartja magát. Ezerszer leírta magáról a magyar önvádat. De ez a lobbanékony nép csodálatos türelemmel őriz valamit (s ez nem is olyan kicsi!) ami csak ő, mindig ő, akármi történjék a Rajnától keletre vagy az Alpoktól délre vagy a Csatornán túl.

A megtérő világpolgár világos, félreérthetetlen radikalizmust vagy konzervativizmust hoz haza s hűségfogadalma után hiába keresi ezt a honfitársaiban. Mind a kettő "felnőtt" állapot. Mondja a te szád: igen, igen nem, nem. Hát mondjuk végre!

(Részlet Cs. Szabó László: Magyar néző - Napló az európai válságról c. kötetéből, 1939-ből)