Liar Liar by dzaet@deviantart
A hazugság története egyidős az emberi beszéddel, sőt talán még régebbi, hiszen gesztusokkal, jelekkel is lehet hazudni. A hazugságról szóló elmélkedések szintúgy igen korán elkezdődtek, hiszen egy ennyire mindennapi, gyakori dolog nem kerülhette el a tudós urak figyelmét. Tanulságos az, hogyan változott a hazugságról folytatott diskurzus a tartalmát tekintve. Járjuk végig, hogyan jutottunk el a hazugság kultúrájáig, ami körülvesz bennünket.
Kezdetben - Arisztotelésznél, a Nikomakhoszi Etikában - a figyelem az igaz-nem igaz bizonytalanságára irányul, feltételezve, hogy létezik az „igaz” és ennek ellentéte, a „hazug”. Később, Szent Ágostonnál és Szent Tamásnál a hangsúly az etikai aspektusra helyeződik a hazugság rossz, az igaz beszéd pedig jó. A megítélés döntő mozzanata nem az igaz vagy a hazug állítás, hanem a szándék, ami vezérli a a cselekvőt.
Így nyílik meg az út a kegyes hazugság előtt, ahol - az előbbiek szerint - a hazug jó szándéka legalizálja magát a hazugságot. Napjainkban Coleman, Kay, Wagner, mikor a hazugságról beszélnek, már csak nyelvi, szemantikai szerkezetére kíváncsiak, sőt Wagnernél már a hazugság egyenértékű az igazsággal, annak mintegy másik, lehetséges narratívája.
*
A hazugságról szóló beszélgetés tehát a tényektől az értékekre, az értékekről pedig a nyelvre kanyarodik. Olyan ez, mint amikor a díjugrató-pályán a lovas az egyre nehezebb akadályokat nem átugorja, hanem kikerüli, így azután célba ér ugyan, de az egész futam értelmetlenné válik. Ha szemügyre vesszük e folyamatot, azt látjuk, mintha elfogyott volna a bátorság. A közönséges, akadémiai filozófia - mely jobbára filozófiatörténet, vagy még inkább filológia - régen letett arról, hogy az igazról, vagy a jóról elmélkedjék.
Persze - mint minden gyávaságnak - ennek is következményei vannak. Közvetlen következménye az, ami körülvesz bennünket: a hazugság kultúrája. Ennek legszembeötlőbb vonása az az immunitás, ami kialakult bennünk a hazugság iránt. Tudjuk, hogy hazudnak a politikusok, a média, a reklámok - de nem akadunk fel ezen. Így van és kész.
A hazudozás az emberiség domesztikálódásának következménye. A világ valójában nyers érdek-ütközések világa - tanítják a materialisták -, márpedig nem vívhatunk miden pillanatban párbajt, el kell fednünk a hatalom nyers akaratát, elejét kell venni a Homo homini lupus est - a folyamatos polgárháború állapotának. Azt hazudjuk tehát, hogy mindez nem így van. A politikusok értünk dolgoznak, a média az igazságot tárja föl, a reklámok pedig segítenek nekünk eligazodni a végtelen bőségben, ami a részünk ezen a boldog, mosolygós világon.
*
Mi, akik a lehető leghazugabb rendszer gumiszobájában szocializálódtunk - igaz, felületesen - ebből az aspektusból is különleges helyzetben vagyunk. A mi kiképzésünk már a gyermekkorunkban elkezdődött, az iskolában tanultak és az otthon hallottak ellentmondásainak feldolgozásával. Az iskolai és közkönyvtárak, valamint az otthoni könyvtár könyveinek összeegyeztethetetlenségével, a lemondó szülői legyintésekkel és fintorokkal, a Szabad Európa Rádió sercegésével a legbelső szobákból. Akik vallásos családból jöttek, azok még intenzívebben élték ezt meg, a templom hűvös csöndje és a hangszórók május elsejei rikoltozása között feszült egész gyermekkorunk. Mire felnőttünk már tökéletesen a magunkénak tudtuk a hazugság kultúráját.
Tudtuk, mit lehet és mit kell mondani, és azt is, hogy mit nem lehet és mit nem kell mondani. Közben, kicsiben, a rendszer is végigjárta a kultúrtörténeti utat, a kezdeti durva, ténybeli hazugságoktól, mint a koncepciós perek, eljutnak az etikai álláspontig, „lehet, hogy nem úgy volt de muszáj ezt mondani, így lesz nekünk jó”, az igazság létének kétségbe vonásáig, „mindent lehet”.
A kognitív disszonancia feloldása az egyik legnagyobb belső kényszer. Ha minden hazug körülöttünk, kétféleképpen cselekedhetünk: vagy önszuggesszióval elhitetjük magunkkal, hogy a hazugság igaz, vagy azt állítjuk: semmi sem igaz. Persze nem mindenki volt így ezzel. Akik nem rendelkeznek az igazságra vonatkozó referenciákkal, nem tudják, mi a hazugság, bármit állít is - nem hazudnak. Nekik könnyű.
Egész generációk okosabbjai mentek tönkre ebben. Nem vagyunk szocializálva az igazságra, nem hiszünk benne. A hazugság - többnyire - a gyávaság tünete is. Elnyomott helyzetünk felment minket az igazmondás kötelezettsége alól, védelmez a kötelességgel szemben, hiszen ki várhatja el tőlem, hogy életemet, javaimat, de akár egyetlen fillért is kockáztassak valamiféle igazság érdekében. A hazugság művészetté is vált, hiszen a művészet is - többnyire, a nagyok kivételével - abból építkezik, ami valamiképpen van. Bennünk pedig - kiképzésünknél fogva - nagy csodálójukra találtak a hazugságokból épült paloták és felhő-várak - liberálisok lettünk tehát.
Csakhogy megváltozott körülöttünk a világ - hogy ebben a változásban milyen és mekkora szerepet játszott hazugságra való hajlamunk, az egy külön történet -, visszakaptuk a választás jogát és lehetőségét. Kimondhatjuk azt, amiről úgy véljük, igaz és hazugságainkat nem mentegethetjük a retorziótól való félelemmel. Ha hazudunk, azért tesszük, mert érdekünkben áll, ekkor azonban mentségek nélkül tudjuk, hogy mit teszünk és hogy miért tesszük.
Visszakaptuk a lelkiismeretünket, de egyáltalán nem örülünk neki.
