Póznán kifestett ritka szörny gyanánt / Tartunk, s alá ezt írjuk: „jőj ide, nép! / Itt zsarnokot mutogatnak!” (Shakespeare: Macbeth)
1989. április 12-én egy súlyosan beteg, öregember felkelt kórházi ágyáról és az ijedten káráló orvosok és ápolók hadától kísérve elindult, hogy utoljára és véglegesen szembenézzen a harminc-egynéhány évvel azelőtti önmagával. Nem tudhatjuk, mi járt talán már zavarodott elméjében, nem tudjuk mit suttogtak harminc éven át fülébe az ádáz Erünniszek. Ő maga sem tudhatta még, hogy halála napján fogják felmenteni az utódok azt, akit meggyilkolni rendelt egykoron. Mint a No-szinházak szörny-álarcos szereplői, allegória egy pillanatra a világ: meghal az élő és feltámad a halott, fordul a történelmi sors kereke. Elindul tehát és megérkezvén, a riadtan hallgató cinkosok és sunyi technokraták kara előtt beszédet mond. Látja már, hogy a birnami erdő elindult a vár felé és várja, hogy megjelenjen a „nem anya szülte” - talán a sors - hogy kitépje és közszemlére tegye meztelen, bűnös lelkét.
A beszéd - mint minden igazi vallomás - sokszor érthetetlen és zavaros, nem a megbomló elme okán, hanem mert a belső világ darabkái villannak csak meg benne, töredékek, homályban hagyva a belső összetartó szerkezetét ennek a világnak, a titkot, ami maga az ember, végső bukásában is akár. Különösen így van ez akkor, ha maga ez a belső szerkezet is recseg-ropog már, az ideológia vaskapcsai elengedték, az örökkévalóság hamis ígérete - a történelem - megmutatja igazi arcát, in medio umbrae mortis, nincs múlt és nincs jövő: csak a jelen van. A jelen pedig ijesztő, hiszen az elmúlást idézi mindig, a pillanat elmúlásáét, mely talán maga az élet. A történelem, a múlt és a jövő a fejünkben a jelenben vannak, így igazságuk és tanulságuk is. Az öregember és cinkosai akkori felelőssége is ebben a pillanatnyi mostban áll elénk.
A körben ülő cinkosok és technokraták ijedten lapítanak, félnek, kimondatik az igazság. De nem. Az öregember nem mond neveket, csak helyeket. A felelősség kérdése is csak problémaként vetődik föl. „Mert nekem más a bajom nekem éjjel nappal és az is energiát kíván pörög az agyam hogy milyen felelősségem van.” Lám, a felelősség kérdésének felvetődése már önmagában is baj. Az öregember zavaros szavai megidéznek egy kísértetet a terembe. Annak a kísértetét, aki egy volt közülük, nem jobb, nem különb, bűnös mint ők, aki más, igazságosabb bíróság előtt talán ugyanazt érdemelte volna, amit kapott. Sokakat öltek és nyomorítottak meg ők ketten - a kísértet és az öregember - bajtársakként egykoron. Idegen, véres rongyokat imádtak, hazudtak és ígértek, hiszen hazugságok voltak ígéreteik.
Miért hát a dráma? - kérdezték egymástól ijedten, hiszen véletlen volt csupán, hogy ki ölt meg kit, a dolgok rendje szerint. A falakról rezzenetlen arccal néztek rájuk az idejekorán meghalt tanítók. Akik később éltek, miután eltették őket láb alól, már lekerültek a falakról, de nem baj, a tapéta világos foltját mindig új képek takarták el, azoké, akik éppen most még élnek. Az igazság - rejtély, a cinkosok és technokraták számára, hiszen nem azt kérdezte-e Pilátus Jézustól „Mi az igazság?” és aki megkérdezi ezt az már túl van az igazság igényén. Az igazságnak nem a hazugság az ellentettje, hanem a hallgatás. Tudni kell hallgatni is, ez kétségtelen, azonban sohasem az igazság színe előtt. Az igazság ugyanis megszólítás, kérdés, melyre, ha nem válaszolunk, ha nem mondjuk ki a válaszban, lehetőség marad csupán.
A tragédia lényege, hogy mindenkinek igaza van, ezért mindőjüknek pusztulnia kell: nincs kibékülés. A pusztulásuk tisztítja meg az utat a túlélők számára. Kegyetlen dolog ez, de mit tehetünk, amíg élnek, nem mehetünk tovább, csak forgunk szüntelenül az örvénnyel, ami minket is lehúz közéjük.
A színpadon igazság tétetik, ez azonban korántsem elég, nekünk fel kell ismernünk ezt az igazságtételt, hogy megtisztulhassunk általa. E felismerés nélkül arra ítéltettünk, hogy örökké tartson a tragédia és - nézőként vagy szereplőkként - örökké részt vegyünk benne.