Állandóan visszatérő kérdés, hogy hol vannak a nők a magyar közéletből? Bár lehet, hogy a kérdés csak számomra visszatérő, hiszen egy férfiak által meghatározott világban nem biztos, hogy hiányoznak a nők a vezető szerepekből, tehát az alapkérdés fel sem merül. Az előfeltételezés természetesen nem jó kiindulópont, de mikor férfi kolégáimmal beszélgettünk a nők munkahelyi szerepéről, akkor ők csak ennyit mondtak: „Igen, van egy női tanácsadó a csapatban, a többiek titkárnők...” A diskurzus már önmagában hierarchizál, és a gondolkodás magába foglalja a női szerepek alárendeltségét.
Hova tűntek a nők a közéletből, és leginkább a politikai hatalomból? Itt valóban érdemes különbséget tenni a közélet és a (politikai) hatalom között, hiszen szép számban vannak női újságírók, műsorvezetők, bemondók, írók, művészek... stb. De például női bloggerek kevésbé találunk, vagy ha vannak, akkor inkább a főzés-baba-pasi tengelyen mozognak a témák - közéletet, politikát érintő blog szinte alig létezik. És miért is húzódnak vissza a konyhába, a bevásárlóközpontokba, és egyéb különböző rejtekhelyekre? Vagy a nők önmaguktól is tudják a Foucault-i hatalomfelfogást, hogy nem a hatalom birtoklása számít, hanem a hatalom gyakorlása - és valóban az ajakrúzs, a bölcső és a fakanál óriási befolyásoló tényezővel bír?
És még mielőtt a harcos feminista ellenállás gyanúja érne, gyorsan leszögezem, hogy ez a vitaindító cikk sem szeretne kvótanőzni, „gender-mainstreamelni” vagy éppen a jelenlegi közszereplést vállaló nőket kizárólagos követendő példaként mutogatni, hanem az egész társadalomra jellemző, mindent átszövő maszkulin diskurzusra, másrészt a jól ismert liberális szirupra felhívni a figyelmet. Az előbbit ugyanakkor meglehetősen nehéz tetten érni, hiszen egyrészt rejtve marad, másrészt egy olyan társadalomban, ahol a gondolkodást, a nyelv használatát általában semlegesnek vélik, nehéz a nemből fakadó, nemre vonatkozó utalásokat leleplezni. (Az állampolgár szó is elég semlegesnek tűnik, nem tartalmaz sem férfi, sem női attribútumot, de szabad asszociáció alapján nem egy kismama jut eszébe senkinek... elsőre.)
De valóban macsók a magyarok? Valóban ott tartunk még, hogy a nők emberek-e egyáltalán? És lehet-e a feminizmus jobb- vagy éppen baloldali? (Az ideológia azonban valószínű, nem jó magyarázókeret, sőt, inkább félrevezető lehet.) Van-e keresztény feminizmus? Van-e magyar feminizmus? Egyáltalán mennyire sikerült valóban adaptálni a nyugati importot (vagy éppen mennyire nem)? És milyen a mai magyar közéleti vagy inkább politikai nő ideál? Vannak-e követhető modellek (és most nem a szupermodellekre gondolok). Van-e egy alkalmazható, a közpolgáriságból kiinduló nő-férfi egyenlőség fogalom?
Mivel az alapkérdés számos egyéb kérdést is felvetett, elkezdtem egy kicsit körbejárni a problematikát: hova tűntek a nők a közéletből, illetve ha vannak, milyenek, és egyáltalán, milyen női minták, diskurzusok léteznek? Aztán rá kellett jönnöm, hogy az építő diskurzus teljességgel hiányzik a mai magyar közéletből, vagy legfeljebb a baloldal sajátítja ki magának az ideáltípus megteremtését, propagálását, mindezt egy harcos feminista, versengő attitűddel megspékelve, nem beszélve a gender-mainstreaming legelvadultabb irányairól. Természetesen ez kitermeli az ellenreakciót, végül pedig már mindenki a nemek forradalmáról beszél, ismét marginalizálva a nő-szerepeket, már megint nem a női szerep-modellekről, a magyar sajátságokról beszélünk.
És talán épp a gender-mainstreaming miatt egyre kevesebb szó esik a mai magyar nőkről, problémákról, nehézségekről vagy éppen sikerekről. Sőt a gender-mainstreaming előszeretettel beszél kizárólagosan a nemiségről, a szexről, a biológiai nem megváltoztathatóságáról. Mintha valóban ez lenne a magyar nők legnagyobb napi problémája. Nincs feldolgozva, átbeszélve sem a kommunista rendszerből öröklött modellek „jótékony” hatása, sem az elmúlt 20 év átmenti, demokratikus tapasztalata.
Miért nincs? A liberális diskurzosok bármennyire is a toleranciát hirdetik, valahogy nem szeretik, ha más vélemények is megjelennek. Az elmúlt nyolc évben uralva a virtuális és egyéb tereket (a kormányzatról nem is beszélve), valódi párbeszédet nem kezdeményeztek, inkább egyfajta áldozatiságba rejtőzve az elnyomottnak vélt irányzatokat propagálták. Elég áthatóan. Az ezekre adott ellenreakciók viszont teljességgel marginalizálódtak, ráadásul az egyházaknak lehetőségük sem volt a minőségi nő szerepekről beszélni (anyaság-család vagy apáca lét szépsége), rögtön a papi pedofília zúdult rájuk. Hogy a jobboldal milyen női modelleket termel ki magának, érdekes kérdés - mindenesetre a nők száma mai Fidesz-kormányzatban több mint elenyésző...
De valóban az ideológiák mellett kell meghatározni a nőmodellt? A traktorvezető statisztikai adatokat javító kvóta-rendszer lenne eredményre vezető? Vagy a biológiai tulajdonságok teljes cáfolata, és a társadalom teljes bűnbakká való kikiáltása a nők elnyomásáért célravezető-e? És mi legyen a szinglikkel, a családanyákkal, az elvált nőkkel, a megerőszakolt nőkkel, a sikeresekkel és a sikertelenekkel?
Nem szeretnék az esszencializált nő/férfi identitás csapdájába esni, és megmondani, hogy milyen a „valódi” női ideál vagy a „valódi” férfi ideál. Az értelmezés mindenki számára szabad, mit tekint női és mit férfi szerepeknek vagy identitás alkotóelemeknek, és ezek értelmezése ugyancsak szabad bárki számára. Konstrukciók, rekonstrukciók, koncepciók és prekoncepciók - a kognitív szint csapdái, még a biológiai adottságokat is megkérdőjelezik.
Vitára fel: miért hiányoznak szinte teljesen a nők ma a politikai hatalomból Magyarországon?
Az utolsó 100 komment: